A közösségi oldalon barangolva megláttam a képeket: az egyetemről, évtizeddel korábbról ismert helyes srác szépen albumba rendezte azévi élményei anyagát. Vakító kék ég, a tenger ezer árnyalata szintúgy, és mesebeli, sokárbocos hajók, mint amilyeneket csak a kosztümös filmekben lát az egyszerű, magyar földi halandó. Dinamikus, életteli pillanatok megörökítve, sokszor lélegzetelállító környezetben: lenyűgözött az a belevalóság, bátorság, amit amögött feltételeztem, hogy valaki egy ekkora kalandba veti magát, ráadásul életforma-szerűen. Romantikus vonzódást keltenek a fotók a szabad, kihívásokkal, szépséggel, vidámsággal teli, a természet erőinek közvetlen társaságában töltött élet iránt.

Mindenféle érdekes eszköz, ruha, kütyü, tevékenység... szimpatikus, nyílt arcok... hatalmas, mégis kecses hajók, elképzelhetetlen méretekkel - és ezeket tényleg emberek uralják?! Sőt: valaki van közöttük, akit még én is ismerek! Szóval fantázia és valóság izgalmas elegyeként szűrődött hozzám a "tallship"-ek világa legelőször.

...és aztán további éveken át. Felszabadultan, jókedvűen, nyilvánvaló büszkeséggel néz a kamerába, tekintetében az ismerős kedvesség mellé új, férfias magabiztosság vegyül - fedélzetekről, árbocok magasából, kötél- és vitorlarengetegben. Láthatóan elemében van, majd' kicsattan. Igazán arra lelkesítenek - az egyébként fotós szempontból is sokszor kiemelkedő - képei, hogy "Valósítsd meg az álmaid! Lépj ki a megszokottból! Tágíts a határaidon! Vár a világ - vedd birtokodba!"

Csodálat és irigység elegyét váltja ki belőlem, ahogy időről időre elém bukkannak. "Nézd csak, hová el nem juthat (kerülőúton) egy pályatárs!" Önvizsgálatra késztet: én hová jutottam? Vajon az én szememben is megvan ez a ragyogás? Mi váltja ki, ha igen, és mi válthatná ki, ha nem?  - mert hogy például ilyesmi, mint az ő világa, ezek a távoli tengerek, meg hajók, na, hát az számomra biztos elérhetetlen.