Egyik délután a várakozásainkkal ellentétben (vagy mondjuk az előrejelzéssel, ami viszont gyakran téved…) igen felerősödött a szél, és meglehetősen dobálta a hajót, amikor az esti pihenőhelyünkként szolgáló fjord bejáratához közelítettünk. Még kellett nyernünk némi magasságot, hogy befordulhassunk az öbölbe, úgyhogy egy ideig viselni kellett a hánykolódást – én már végeztem a műszakommal, mindent rögzítettem lent, és a hídon üldögéltem, figyeltem a fejleményeket. Ilyenkor, fáradtság ide, édes a pihenés kezdete oda, valami izgatott feszültség támad az emberben a fedélzeten, és szívesen osztozik a várakozásban a többiekkel: milyen lesz, ha végre befordulunk. A süvítő szélben a bátrabb kíváncsiak a fedélzeten próbáltak megmaradni, a legvakmerőbbek (meg Uta, a matróznő, akinek muszáj volt) egyenesen az orr közelében harcoltak az elemekkel, amit valahol megértek, mert az amúgy tiszta időben valóban szép látványt nyújtott a harcias tengeri táj. Az egyik „túravezető-növendék” fiatalember (aki egyébként kifejezetten az ifjú és lánglelkű költőre, Petőfi Sándorra emlékeztet) is közéjük tartozott, legelöl nézelődött a hullámok fölé magasodó orrfedélzeten. A kapitány kormányzott, egyszer csak pajkosan megszólal: na, most megfürdetjük a srácot! Azaz: a csávó számára hirtelen az vált a legfőbb feladattá, hogy minden szakmai tudását, rutinját és mókakedvét latba vetve úgy kormányozza az alsó hangon 8-as szélben a tarajos hullámokon billegő acéltömeget, hogy az átcsapó víz pont eltalálja a kíváncsiskodót :-) Pár szurkolója is akadt a nagy vállalkozásnak, egymásnak adtuk a szót a biztatásban, „azt nézd, ott jön egy nagy [hullám], az telitalálat lesz!”, „ott, ott, a harmadik, az lesz az!”… végül is a nagy terv dugába dőlt, Petőfink megúszta a megúsztatást, de azért a pár perces próbálkozás okozta felhőtlen mókázásért megérte.