Erről az eseménytípusról már az Artemisen töltött tavalyi hetek után is meséltem, mert elég meghatározó élmény volt, de most még teljesebb a rálátásom, úgyhogy érdemes árnyalni az eddigieket (meg mondjuk ez egy sokféle szempontból másképp, rendezettebben és rutinosabban működtetett hajó).
Szóval, a „Kapitány vacsorája” a hagyományok szerint az utazás utolsó (előtti) estéjének ünnepélyes összejövetele, ami megkoronázni hivatott az eddigieket. Technikailag annyi a különbség, hogy a svédasztalos vacsi helyett felszolgálás van, illetve mindenféle különlegességgel igyekszik a vendéglátó személyzet még exkluzívabbá tenni ezt az estét.
Sascha már napokkal korábban elmélyülten töpreng a menüsoron, illetve rohamszerűen kipróbál mindenféle finomságot, amit aztán meg kell kóstolni (nehéz az élet). Legutóbb például este 11-kor találtam őt a konyhai kupi kellős közepén, amint a reménybeli előétel többféle variációit tesztelte… (mókás amúgy, mert a szellőztető berendezés működési sajátossága folytán már felkelésnél, a hajó másik végében lévő kabinunk fürdőszobájába szűrődő illatokból értesültem, hogy valami folyik a konyhában :-)
Jana a leendő dekorációk megálmodásával van hasonlóképpen gondban, keresgéli a megfelelő szalvéta-kombinációkat és hajtogatásmódokat. Illetve, kitalálja, hogy miből van éppen túl sok: lime-ból vagy éppen valami más gyümölcsből, mert akkor azzal díszíti az aperitifes poharakat.
A hajózó személyzetet is idejében elkezdik nyaggatni, hogy „de ugye nem éppen vitorlázni vagy széllel szemben hajózni fogunk az előkészületek és a vacsi idején?!” - hogy a menü inkább csak izgalmas legyen, de ne mozgalmas.
Kicsit olyan az egész, mint a Karácsony: a vacsi napján az „apu csapat” (túravezetők és tengerészek) kitalálja és kivitelezi a gyanútlan „gyerekcsapat” (vendégek) eltávolítását, azaz kiviszik mondjuk őket a partra kirándulni, rozmárt nézni, szemetet szedni, bármit nagyjából, csak ne legyenek láb alatt a hajón délután legalább :-) Így „anyucsapat” nyugodtan (?!) előkészítheti a meglepcsit: a szépen kitakarított és feldíszített szalont, a rögzítésüktől ez alkalomra megszabadított székekkel, a betömködött törölközők híján a bárszekrény üvegajtaja mögött szépen csillogó poharakkal. És mire a vendégkék visszatér(het)nek, addigra már a bárpulton sorakozik a cukorba mártott aperitifpohár-sereg, és a kiürített konyhapulton 40 db előkészített tányér várja, hogy a megfelelő dramaturgiai pillanatban a jól összehangolt vendéglátós csapat dekoratívan megrakodja a végül megvalósult elő- majd főételekkel, végül a desszerttel. A vendéglátósok az alkalomra felöltik a „CREW” feliratú, Antigua-névvel és képpel ellátott türkizkék egyenpólót.
Mindez szépen, olajozottan, csak a rutin kedvéért némi megszokottan ismerős pánikhangulat mellett működik itt az Antiguán, inkább az izgatott várakozás van meg bennem is, mint valami eszelős rohanás. A műszakokat nagyban nem befolyásolja a különleges este, mondjuk az előkészítés miatt kicsit elhúzódhat, de pl. nekem legutóbb szabadidőmre esett a vacsi, és Jana el is küldött szépen pihenni.
Ilyenkor többnyire a vendégek is még oldottabb hangulatban csevegnek, iszogatnak, úgyhogy ha valamikor, hát most elnyúlik kicsit az este.
Az eseményt a kapitány beszéde nyitja meg (miután a főnök mandzsettás ingben, vízhatlan túranadrágban és cipzáros susi-mellényben megjelenik a szalonban), aki örök mosolyával lelkesülten idézi fel az út emlékezetes pillanatait, majd emeli poharát a vendégseregre. Prost!
