Tudnivaló volt, hogy utolsó alkalommal látogatjuk meg az elhagyott orosz bányaváros kikötőjét – és szerencsére ilyenkor az a policy, hogy aki még nem járt egy ilyen érdekes helyen a legénység tagjai közül, az előnyt élvez, tehát még akár munkaidőben is megoldható az eltáv. Szerencsére ez esetemben is jól alakult, mert még mielőtt elkezdtem volna igazán puhatolózni Janánál, hogy is lesz ez, magától mondta, hogy ha időben elvégzem a reggeli eltakarítását, a csoporttal tarthatok a vezetett túrára délelőtt (tiszta mesebeli szitu, nem? A „gonosz mostoha” ezt a feltételt szabta a legkisebb lánynak :-). Ja, mert hogy még annyival is bonyolultabb a helyzet, hogy errefelé nem barangolhat az ember csak úgy amerre akar, mert legalább egy puska kell, hogy legyen nála. Fegyverviselési engedély tekintetében nem olyan nagy a szigorúság, de azért mondjuk az nem árt, ha tudod is használni a mordályt szükség (= jegesmedve) esetén… és mivel ez a feltétel esetemben nem állt fenn, kénytelen voltam alkalmazkodni a csoporthoz (=3 felfegyverkezett túravezető). Ahogy eljött a reggel, egyre izgatottabb lettem, és igyekeztem mindent úgy rendezni, hogy tényleg időben végezhessek. Persze szokás szerint a legtöbb vendég fél kilenc után érkezett reggelizni, úgyhogy nem volt kifejezetten könnyű dolgom. De végül csak sikerült még egy plusz privát motorcsónakos körrel (köszi, Dani :-) csatlakozni a csapat utoljához. Úgyhogy lelkesen meneteltem a szellemváros felé vezető úton, egymás után elhagyva a le-lemaradó fotósokat. Az emblematikus piros oszlopnál utol is értem a társaság legelejét, így szerencsére innentől kezdve hallgathattam Christine érdekes történeteit Pyramidenről. A Spitzbergák azon kevés területeinek egyikén fekszik, amely orosz fennhatóság alá tartozik. Már az 1920-as években elkezdték felépíteni a bányavárost, de pont, amikor készen állt minden a kezdéshez, evakuálták a teljes környéket a britek a háború végén – ennek kapcsán az oroszok mindent a földdel tettek egyenlővé kb., nehogy a technológia stb. az ellen kezére jusson. Úgyhogy amikor az 50-es években visszatértek, mindent újra kellett kezdeni.. bele is telt kb. 10 évbe, mire utolérték magukat. Nade hogyan!!! Hát nem akárhogyan. Ugyanis Pyramiden fontos stratégiai helyszín volt – egy szovjet város a Nyugaton! (Ebből a szempontból meg kellett, hogy érje, mert ugyanakkor gazdaságilag sosem volt jövedelmező – ide pumpálni kellett a pénzt valójában, ahelyett, hogy hozta volna… a Spitzbergákon soha, sehol nem érte meg bányászni. Kár volt az erőfeszítésért). Ennek megfelelően akkora kirakatot csináltak belőle, hogy még. Szóval elképesztően reprezentatív hely lett, bámulatos jól megtervezték és kivitelezték. Nem csak önmagában volt egy kifejezetten modern és jó hely, hanem pl. a meglehetősen spontán módon összetákolt Longyearbyenhez képest is. A szovjetek nem rövid távra terveztek itt, úgyhogy azt képzeljétek el, hogy itt aztán egyrészt tényleg minden volt, ami az élethez kell, másrészt tényleg jó minőségű kivitelben. Helyi készítésű téglából (!) épített házak, saját farm növénytermesztéssel és állattenyésztéssel, iskola, kultúrház benti focipályával, torna- és mozi-színházteremmel (tartottak balettórákat is :-), kórház négy szakképzett orvossal, uszoda, fedett lőtér, közös menza, ahol az egész város együtt költötte el a főétkezéseket. És a jól kialakított bánya, természetesen – ahová rengetegen jelentkeztek persze, a relatíve jó munkakörülmények reményében. Itt dolgozhattak elsőként nők is ebben a szokatlan szakmában… volt, hogy innen exportáltak tojást az „elmaradott” norvég városba!!! A helikopterleszállópályát már meg se említem. Szóval tódultak ide a népek örömmel, és ahogy e szellemvárosnak tűnő helyen sétál az ember, tényleg elkapja időnként az az érzés, milyen jó is lehetett itt élni. Takaros épületek, amelyek nem nélkülözték az otthonossá tételre irányuló erőfeszítés nyomait, élhető munkarend, biztonságos környezet, az anyaországtól való távolság egyfajta pikáns szabadsága – ugyanakkor az elzártság, a műviség netovábbja… szerintem a mai napig tapintható ez az ambivalencia. A főtér környezetét idehajózott ukrán termőfölddel borították, hogy bevethessék fűmaggal – a gyepre, e ritka ajándékra csak a játszó gyerekek és a legelésző tehenek léphettek. Ezt a széles utat a köznyelv „Champs Elysée-nek keresztelte az eredeti szovjet terjengősség helyett. A szingli férfiak pedig „Londonban”, az egyedülálló nők „Párizsban” laktak (állítólag van egy titkos folyosó e kettő között), a két tömbház között található az „Őrültek háza” - na igen, a családosok épülete a hosszú sarki télben tényleg krézi lehetett, a sok, folyosón futkosó gyerkőccel! Ma már csak a sirályok lakják az ablakmélyedéseket. A szovjet birodalom széthullásával megszűnt a pénzpumpa, a lassú elmúlás azzal kapott végső lökést, amikor be kellett zárni az iskolát, így a gyerekek nem maradhattak itt tovább oktatás híján – ez persze a szüleiket is hazacsábította. A '70-es-'80-as évek aranykora letűntével '93-ban hozták fel az utolsó csille szenet a bányából, majd relatíve hirtelen mindenkit hazatelepítettek – ugyanakkor benne volt a levegőben, hogy talán majd visszatérhetnek…? Ez a „félbehagyottság” is átlengi az itteni levegőt. A kilencvenes évek közepétől jó tíz évig teljesen elhagyatott volt a hely, aztán páran visszatértek, és azóta nyáron 8-10-en, a téli időszakban ketten élnek itt, mintegy megőrizve ezt a kulturális örökséget. Pár éve megnyitott a hotel is, ami még világszerte is elhíresült egy jegesmedve-betörés okán! Az éppen jelenlévő Saschát meg is interjúvolták, és a helyes orosz fiatalember elmesélte, hogyan forgatta fel a mackó a konyhát, és fogyasztotta el a sör- és sósmogyoró-készleteket… A srác meglátogatott bennünket a hajón amúgy, régi jó ismerősként, és második találgatásra rájött, hogy magyar vagyok :-) Azt mondta, úgy nézek ki. Na szóval itt lehet belekóstolni a híres orosz vendégszeretet morzsáiba, meg a házi vodkákba (van 79 fokos is, mert a helyiek szerint ahány szélességi fok, annyi alkohol dukál). Azért nagyon fura lehet itt élni! De ellátogatni tényleg igazán megérte. Jól átfázva, de fellelkesülten sétálgattunk vissza a kikötőbe a vezetékeket rejtő deszkajárdán – mint egykor a szerelmes fiatalok korzózhattak erre, a közvilágítás derengő lámpasora alatt a gleccser felé.