Az úgy volt, hogy majd megérkezünk Longyearbyenbe az Artist Trip utolsó reggelén, szépen elbúcsúztatjuk a népeket, kényelmesen takarítgatunk egy kicsit (Dani szerint legalábbis. Nekem azért Janát ismerve voltak aggodalmaim a „kis, laza” takarítgatással kapcsolatban...), majd legalább egy-két napot szinte teljesen pihenéssel tölthetünk el, komótosan búcsút véve a Spitzbergáktól. Az időjárás függvénye volt, hogy mennyire kell ezzel sietnünk, mert időnk szerencsére bőven volt arra, hogy Tromsőbe érjünk az ottani turnusunk kezdetére, október 30-ára.

Sajnos, reményeinket Jo szertefoszlatta a délelőtti legénységi megbeszélésen, ahol elmondta, hogy annyira rossz idő (értsd: viharos erejű szembeszél) várható, hogy a legjobb, ha haladéktalanul elindulunk, így van esélyünk, hogy nem a sűrűjét kapjuk meg… úgyhogy az indulást este 8-ra ki is tűzte. Nem volt persze semmi felháborodás, csak csendes elszontyolodás követte a szavait – meg persze a takarítás. Mindenkit lelombozott, hogy nem lazíthatunk még egyet utoljára a Spitzbergák fővárosában, füstbe mennek a shoppingolási, Thai masszázs, arctic burger- és szaunázási tervek. A prioritás ehelyett két dologra helyeződött át: minden mozdíthatót annyira stabilizálni a hajóban, amennyire csak lehet, és rendbe rakni a fedélzeten található szeszes italokat. Előbbiekkel a viharos tenger, utóbbiakkal a norvég vámosok bánhatnak mostohán ugyanis. A tisztogatási munkálatok háttérbe szorultak, mert azokkal ugye ráérünk majd Tromsőben is – de azért nekem csak kijutott megint a fürdőszoba-takarítás öröme, illetve mintegy plusz megtiszteltetésként és érdemeim elismerése képpen (haha :-) jómagam szupervideáltam a WC-tisztítást. Elég kedvetlenül sikálgattam a felületeket, de aztán csak a végére jutottam egyszer. Utána már tulajdonképpen csak a feszült várakozás maradt: mikor indulunk már?! Páran berohantak még utólszor a városba, de minket az esős, sötét idő nemigen csábított. Csak a fedélzetre álldogáltam ki, kicsit elbúcsúzva lélekben a helytől.

Potom másfél órás késlekedéssel eloldottuk a kikötőköteleket, így már tényleg csak azok maradtak a fedélzeten, akik az átkelés legénységét alkotják majd: mi heten, illetve még két barát, Timon, aki egyik utunkon mint túravezető-tanonc egyszer már velünk tartott, illetve Sally, az Artist Trip egyik vezetője, és az ő édesapja. Mintha Jo még említett volna valakit, de aztán ez elsikkadt. Útközben derült ki, hogy a csóka mégis keresett minket – hát, ekkor már édesmindegy volt.

Elkezdődött hát az „itt-és-most” netovábbja: ez a napi 2x4 órás, köztük 8-8 óra pihenőidős őrség-rendszer teljesen átalakítja az időészlelést, kombinálva a rövid (bár délre haladva egyre hosszabb :-) nappalokkal, végtelennek tűnő éjszakai sötétséggel… pláne, hogy nekünk mindkét őrségünk szinte végig teljes sötétben volt: hajnal 4-től reggel 8-ig, némi hajnalhasadással a végén szerencsés esetben, illetve délután 4-től este 8-ig, némi szép alkonyattal a legelején. Az első még elég „darabosra” sikerült, azaz hánykolódtunk. Ugye még elég fáradtak is voltunk, úgyhogy ez nem volt túl jó kombó: borúsan arra gondoltam, hogy hát, ha ez ilyen lesz napokig, az tényleg nem lesz egy kéjutazás, inkább egy kimerítő rémálom. Nem gondoltam volna, hogy tényleg van értelme még a könyveket is plédbe bugyolálni a polcon, de most már hajlandó voltam elhinni, hogy VAN az a rázkódás, aminél érdemes.

Aztán kisimult a tenger. Igazán kellemes, sőt, kifejezetten üdítő napok következtek. Harmadik társunk a „Párocska őrségben” Timon lett, aki egy nagyon jó arc, úgyhogy többnyire igen jó hangulatban teltek az órák.

Volt egynéhány igen szép epizód az út során. Például amikor ámbrás ceteket láttunk! Korábban csak sokkal távolabbról (illetve holtan, ugye…) volt szerencsém eme hatalmas élet-társainkhoz, ez alkalommal azonban annyira közel sikerült ügyeskednünk magunkat a jókora állathoz, hogy nemcsak a makulátlan, tükörfényes, bársonyos bőrfelületet láthattam a légzőnyílása dudorán, hanem egyenesen átderengett a feje alatti fehér rész a víz felszínén, ahogy elhaladt mellett a hajó fara – rajta bámuló jómagammal. És a fő attrakció, a mélybe bukás előtti farokcsapás is lenyűgözött, még a jellegzetes sávokat is megfigyelhettem a farkuszony tövében, ahogy néhány levegővétel után kecses siklással ívesen kiemelkedett a feketének tetsző hát, majd az emblematikus uszony is méltóságteljesen felemelkedett. Éééés: mindez kb. 4-5-ször egymás után!!! Mi menőbb, mint egy ámbrás cetet látni a hajóról? Hát többet látni! :-) Az ismétlődés valahogy még élettelibbé tette az élményt, még közelebb hozta ezeket a valószerűtlen óriásokat.

Aztán rögtön másnap újabb csodálatos látvánnyal ajándékozott meg bennünket a tenger: kardszárnyú delfinraj akadt az utunkba. Ilyet is láttunk már korábban – de szintén sokkal messzebbről! Most nem csak néhány fekete pöcköt meg csíkot láttam a messzeségben, hanem az állatok fehér mintázatú orrát, ahogy fel-felbuktak a felszínre, sőt, a hátuszonyuk környékén szürke foltot is, megejtően gyönyörű, sima bőrükön. A legfantasztikusabb az volt, amikor annyira közel sikerült mennünk, hogy az egyiknek még a légzőnyílását is láttam a feje tetején!!!

Egyik alkalommal se fényképeztem, bocsi – de azt hiszem, mesélni így szebben tudok róla. Képeket meg halomnyit találni manapság ilyesmiről…

Mi még. Ja, hát hogy mennyire élveztem a kis napsütés-féleséget, mikor megadatott. Vagy milyen különlegesen szépnek láttam a teliholdat, az ezüsthíddal.

És jó kis filmnézések is voltak megint, most a Green Mile (Tom Hnaks) és a Big Fish (Ewan McGregor) került terítékre, mind a kettőt nagyon ajánlom!

Egész elszoktunk a nagy létszámtól: csak őrségváltások, vagy bálnanézések alkalmával voltunk egyszerre többen együtt. Befejeztem stílusosan a Liv Balstad könyvet a Spitzbergákról, a piros lámpa fényénél éjjel a hídon (a piros fény nem rontja ugyanis az éjjeli látást, ezért csak ilyet ildomos felkapcsolni). Meg persze blogot írogattam!