Az még hagyján, hogy a fürdőszobában faltól falig kitámasztva tudtam csak megfésülködni. Megadóan flippereztem végig a folyosón faltól falig, és még a forró kávémmal is feljutottam Danihoz a hídra. Sőt, sikerült a zsömléket is berakni a sütőbe, de aztán ¼ 7 körül feladtam: az őrülten hánykolódó hajóban a konyha minden zegzuga mozgott kb, vándoroltak a ládák a szekrény alatt, lengedeztek a merőkanalak a falon, a bögrék a plafonon… én meg persze egyre inkább tengeribeteg lettem. Úrrá lett rajtam a reménytelenség, kiszolgáltatottság ólmos fáradtságának és a felajzott kétségbeesésnek erős keveréke, mindemellett persze testi gyengeséggel és émelygéssel. Úgyhogy egyszerűen csak leültem a padlóra, igyekeztem valami stabil pózt felvenni, és… és próbáltam életben maradni. A tárgyak már szokásosnak, így biztonságosnak tűnő pályán mozogtak körülöttem. Én meg tulajdonképpen nem kívántam a pokolba az egészet, és nem bántam meg ezerszer, hogy idejöttem – csak egyvalamire vágytam mindennél jobban, hogy ne kelljen a konyhában lennem, és valamit, bármit csinálnom, hanem lemehessek a meleg, puha, sötét ágyikómba és lekucorodhassak, átadva magam az így már kellemes ringatózássá szelídülő őrült hánykolódásnak. Még megtisztulni se sikerült, a kávé végül bennem maradt, hiába botorkáltam át a keszekusza gumicsizma-rengetegen a mosdóba.
Egy idő után elkezdtem fázni. Nagy nehezen felálltam, takarót kanyarítottam a derekam köré. Kiborult egy nagy kanna tisztítószer a földön, a szekrények alatt – már ez se érdekelt igazán, egy-két rongyot rádobtam, majd a túlélők feltakarítják. Agóniámból Dani szabadított ki, kedvesen és határozottan rám parancsolva, hogy menjek fel vele a hídra, itt most úgyse tudok mit csinálni… ott legalább meleg van (valamennyire), és kilátni. Még egy takaróba bugyoláltam magam, és némi megkönnyebbüléssel hagytam magam rábeszélni, hogy késleltessük a reggelit, úgyse fog senki feljönni enni ebben az ítéletidőben… úgyhogy az amúgy szépen derengő pirkadat fényeinél bóbiskoltam 8-ig. Olyan szintű orkán volt a rossz irányból, hogy kapitányi parancsra egyszerűen visszafordultunk, nem engedett ki bennünket az Is-fjord.
Másnap reggel ugyanez pepitában: felkészültünk a legrosszabbra, 8-kor horgony fel – ez volt a terv. De éjszaka két horgonnyal és két teljes horgonylánccal sem maradtunk a helyünkön, időnként vissza kellett kapaszkodni a motor segítségével, úgyhogy továbbra sem volt remény a „nyugodt” öböl elhagyására. Jo szerint ilyen szembeszéllel teljes gázon is lassabban haladnánk, mint ahogy két horgonnyal sodor minket a szél a másik irányba. Úgyhogy maradtunk, de ezek a helyes művész-népek jól elszórakoztatták magukat egész nap társasjátékkal, jógaórával – illetve néhányan fürdőzéssel a tengerben!
