Végre én is részese lehetek ennek az élménynek, és saját véleményt is alkothatok róla, ha már ennyit és ennyi félét hallottam róla a többiektől. Szóval ezek a „művészek” tényleg teljesen már társaság, mint a szokásos német vagy holland felső középosztályból érkező kedélyes, lagymatag, beszabályozott hatvanasok (és itt most nem az életkort szólom ám le)! Sokféle népek, köztük sok amerikai, de még egy Luxemburgban élő magyar nő is akad. Többnyire fiatalok, és mivel már utószezon van, olcsóbban juthattak hozzá az úthoz. Ennek megfelelően (is) érzékelhetően nem hordják annyira fenn az orrukat, és igazán hálásak mindenért. Illetve, a legénység sincs annyira oda, hogy szórakoztassa és elkápráztassa őket. Ezen a módon is bebizonyosodik hát a számomra, hogy Pál Ferinek igaza van, amikor arról szól, hogy a boldogság titka az alacsony elvárás: ezzel a csoporttal pont ennek az igazságnak megfelelően alakul az élet! „Alacsony költségvetésű” csoport, ráadásul az utolsó itt a Spitzbergákon idén – nem várhatnak el sokat – nem kell nagyon tepernünk – alapból jó fejek – mi is lazábbak vagyunk… ideális! Nincs jegesmedve-para („MINDENKÉPPEN találnunk kell nekik egyet!!!), nincs kenyérsütés (teljesen jól elvannak a toastkenyérrel meg a friss zsömlével), nincs Captain's Dinner, egyszerűbben a meleg étkezések is… igen, tényleg szertelenebbek és rendetlenebbek, de messze nem ez a legfőbb jellemzőjük. Számomra sokkal inkább kiugrik a kedvességük, egyéniségük, segítőkészségük, kreativitásuk, közvetlenségük. Például van egy kék punk-hajú, festett körmű piercinges srác, aki csetlik-botlik hatalmas citromsárga gumicsizmájában, és egy hímzőrámával (!) megy a partra a motorcsónakban, hogy megörökítse a hegyvonulatokat… a két legkorábban kelő pasas meg a minap rögtönzött opera-duettben köszöntötték egymást és a reggelt a szalonban. Teljesen olyan a hangulat, mintha egy osztálykiránduláson lennénk! Jo a szigorú igazgató bácsi (aki az elromlott vízkészítő berendezés miatt diagramot rajzol a szalon falára az aktuális vízkészletünkről pl., illetve strigulázza, ki hányszor felejti el beírni magát a hajóról való távozáskor a napi kirándulások alkalmával). Sarah, a túravezető (aki magával hozta Nemo nevű leszerelt szánhúzó kutyáját is) mint meleg, de határozott ofő-néni kormányozza a hebrencs bagázst, és andalító rádióbemondó-hangján minden reggel és este beszédet intéz hozzájuk a teendőkről. Mi meg a tanári kar többi tagja vagyunk :-) Egészen szeretetteli érzés önt el, amikor a széjjelszórt bakancsokat fésülgetem a folyosón, hogy fel tudjak porszívózni. Valahogy más nekik dolgozni, nincs bennem az a feszkó, de lehet, hogy a gyakorlat is teszi – az meg tuti, hogy Jana is sokkal nyugisabb. Meg itt van Sylvie is, aki szintén többször dolgozott már a hajón korábban, és sokat (a pletyós Christel szerint TÚL sokat is :-) segít nekünk. Most a változatosság kedvéért norvég csicsergést is hallgathatunk, mert a túravezetők egymás közt ezt a nyelvet használják – aranyos, dallamos.