2016. 11. 01. Tromsői szép napjaink   A mi hajnali őrségünk idején, egy pénteki napon érkeztünk meg az észak-norvég fjordok közé. Még bőven sötét volt, amikor feltünedeztek a civilizáció fényei, a Spitzbergákhoz szokott szemünk számára meglepő sűrűségben. Volt is kis izgatottság, hogy rendben végigmanőverezzünk az ismeretlen fjordon, de szerencsére csak két álmos szembejövő kollégával kellett lezsírozni a rádión, hogy kinek merre van az előre. Már kirajzolták a napfelkelte fényei a hegyek vonalát, amikor megérkeztünk a városkába, ami számomra tényleg egyfajta riviérai hangulatot tükrözött – állítólag ez itt az „Észak Párizsa”. És nagy örömmel vettük észre a hegyoldalon a különös növényzetet: fáááák! :-) Majd a várakozás feszült órái következtek, mert a kikötés nem bizonyult egyszerűnek: egy építkezés zajlott éppen a parton, és kétséges volt, bepasszol-e az árbocunk a daru betonnehezékei alá… végül második próbálkozásra úgy döntött Jo, hogy igen. És akkor megérkeztünk. És akkor furán éreztem magam: most akkor vége az őrségünknek, ugye. De mi jön ez után? Mi a dolgom, partra vetett tengerésznek, vendégek nélküli vendéglátósnak?! Persze arra ilyenkor még mindig várni kell, hogy kihirdettessék a hogyantovább. Aztán csak eljött a pillanat, hogy megtudtuk: ma szabadnaaap! Úgyhogy rögvest kirajzottunk a partra, ahol az újdonság erejével hatott ránk a kellemes kisvárosi környezet, a verőfényes napsütés, és a világító sárga színben pompázó őszi lombok. Megérkezett a fedélzetre Martin, akit ottfelejtettünk Longyearben, csatlakozott a kis „családhoz” a fedélzeten. Ő cseh, úgyhogy Janának is van végre anyanyelvi társasága! Beosztottuk, hogy melyik este ki fog főzni, mert ugye a szakácsnak is jár a szabadság! (Kis is használta rendesen: amikor csak tehette, elkötötte a motorost, és horgászni indult). Egy praktikus kis óraszerű szerkezet segítségével osztottuk le továbbá a napi mosogatás feladatát: akikre (párosával) a csukott szemmel megforgatott mutató esett, annak a dolga volt a szennyes edényt eltakarítani egész nap. A reggeli is többnyire közös volt, de az nem volt beosztva, többnyire az terített asztalt, sütött zsömlét a többieknek, akinek kedve és ideje volt – Sascha, mielőtt horgászni indult, vagy én. A konyha amúgy elég bosszantó állapotban volt többnyire, mert fellazult a megszokott (sokszor átkozott és fáradságosan fenntartott, mégis szeretett) rend, és folyton olyan érzésem volt, hogy mintha például csak én söpörnék fel néha, vagy én tisztítanám ki a mosogatógépet… ez mondjuk hozzásegített Jana általános állapotának megértéséhez :-)   Shopping-körutak Szabadidőnkben előszeretettel sétálgattunk a városka közelebbi-távolabbi utcáiban. Hamar elég ismerőssé vált a környék, könnyen eligazodtunk az átláthatóan épült környéken. A parttal párhuzamosan futnak a főbb utcák, és remekül lehet shoppingolgatni a boltocskákban! Az egyik kedvenc helyünk a „Polaria” múzeum shopja volt, itt igazán csinos kis darabokat találtunk. Egyfajta skanzen is volt a közelben, de tulajdonképpen számunkra az egész város megnézegetni való érdekesség – szép kis kertváros, ízléses faborítású házakkal, nagy ablakokkal, helyes díszítésekkel és világítási megoldásokkal. Igazán hívogató és lakályos a legtöbbje. Az utcák felkúsznak a fjord partjáról a domboldalakra. Az öböl két partját egy hatalmas, de kecses híd köti össze, és a szemközti hegyoldalon felvonó is várja a kíváncsi látogatókat.   Esti mozizások a szalonban (Birdman, Lucy) Több alkalommal moziestéket rendeztünk a szalonban, kiaknázva a lehetőségeket: projektor és vetítővászon – no meg a barátok által ajánlott sok-sok remek film, amiket magammal hoztam :-) A vacsi utáni események során szépen bekuckóztunk a szalon kényelmes kanapéin, amiket végre magunk vettünk birtokba, vendégek híján. Sort kerítettünk így a Birdman-re és a Lucy-ra – ezúton is köszi az ajánlásokért! Mindkettő érdekes és szórakoztató volt a maga módján. De azért nekem abből az időszakból abszolút a Youth a kedvencem, nagyon mély benyomást tett rám… de ezt nem osztottuk meg a többiekkel, csak a „kisteremben” (=kabin, ágyunk :-) volt a vetítés.   Volcano Ahogy a kikötőben sétáltunk, szemet szúrt nekem egy igazán vonzó jelenség: mégpedig egy wellness-fürdővé átalakított halászhajó! Kerülőúton (mivel a plakátjukon nem szerepelt, megnéztük a neten…) sikerült kideríteni, hogy pontosan mit, mikor és mennyiért ajánlanak, és szerencsére elérhetőnek is tűnt a dolog: megvolt a vasárnap délutáni programunk! Az első teljes szabadnapunkat tehát igazán királyi módon töltöttük: aludtunk 11-ig (!!!), úgyhogy még éppen volt lehetőség szép kényelmesen felkászálódni, és egy könnyű kis reggeli után átsétáltunk a hajókához (a hajókáról, természetesen). Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy megérkeztünk a földi (vagy vízi?) Mennyországba, mert ha létezik ilyesmi, hát szerintem ez az. Barátságos, apró, de igazán praktikusan és kényelmesen kialakított terek, hívogató enteriőr, és egyik csudaságból következik a másik: kellemes bár és apró szalon, faborítás, fókabőrök. Kis öltöző, törölközők, papucsok, majd ki a fedélzetre, elhaladunk az odakészített ropogtatnivalók és frissítők mellett, majd rögtön be a hatalmas napfényablakkal ellátott szaunába! Innen a szintén a kikötőre nyíló kilátással (is) kényeztető, testápoló szerekkel felszerelt zuhanyzóba jutunk, majd az öltözőn át ismét ki a szalonba, ahonnan egy lépcső vezet le a hajó gyomrába, egy kellemes pihenőrészbe, végül a gőzfürdőbe. A legfelső fedélzeten pedig sós, meleg vizű kinti medence vár, és egy létra a legbátrabbaknak: sarki csobbanásra („arctic plunge”) fel! Azaz vérmérséklettől függően be lehet mászni, vagy ugrani az öböl jéghideg vizébe. Hát persze, hogy mindent szép sorjában kipróbáltunk!!! Egy óra alatt testünk-lelkünk felfrissült. A szívélyes vendéglátó csajszi kérésünkre a hajó fennmaradó részét is megmutogatta, és elmondta, hogy sítúrákra is szokták vinni a népet… most ezt képzeljétek el: egy szauna hajón laksz, napközben síelsz, este meg csobbansz a meleg fürdőben… aztán tovább hajókázol a következő síterepre… ááááá!!!   Arctic escape room És a volcano-val még nem volt vége a vasárnapi ajjdetudunkélninek: délután „céges csapatépítésre” járultunk a „világ legészakabbi” szabadulószobájába! (Errefelé előszeretettel reklámoznak mindent így, persze sokszor már megmosolyogtatóan erőltetett a dolog). Ez aztán igazán jó mókának bizonyult. Már az előtérben elfoglalhatta magát az ember, mert az asztalon egy csomó ördöglakatot, és egy Rubik-kockát is találtunk. Két terem állt rendelkezésre, összefüggő sztoriba ágyazva. Öten-öten voltunk egy csapatban, és az volt a küldetésünk, hogy lebuktassunk egy korrupt, hataloméhes bankárt. Persze a mondás az volt kb., hogy százból pár csapatnak, ha sikerült eddig segítség nélkül, és hű, de ügyesek voltunk… de nem is ez a lényeg, hanem hogy tényleg jól szórakoztunk együtt – én Danival, Janával, Martinnal és Mitch-csel voltam egy csapatban, és remekül kiegészítettük egymást, mindenki hozzátett a sikerhez. Azért annak is örülök, hogy sikeresen megoldottuk a feladatot! Nem mesélem el részletesen, hátha egyszer majd ti is eljuttok, én meg lelőttem a poént...   Kirándulás Timon, aki eddig is lelkes kezdeményezőnek bizonyult, Tromsőbe érkezésünket követően hamar előállt az ötlettel, hogy többnapos túrára kellene mennünk. Eleinte ezt elég lehetetlen ötletnek tartottam, mert bár bő egy hetet töltünk itt, nehezen képzeltem el, hogy csak úgy leléphetünk ennyi időre a hajóról… de szerencsére Jo támogatta a kezdeményezést, úgyhogy egyre növekvő izgalommal vártuk a fejleményeket – vajon sikerült-e az agilis fiatalembernek tényleg megszereznie a kulcsosházak kulcsát a helyi turistaszervezettől?! A tervezett hétfő napközbeni indulásig igyekeztük nem teljesen beleélni magunkat, mert azt már megszokhattuk, hogy a hajós élet sokszor teljesen kiszámíthatatlan, és valójában „szabad” csak akkor vagy, ha lelépsz, és jó messzire jutottál. De nem kellett csalódnunk: Timon nem üres kézzel tért vissza! Nem volt hát hiába a több napos lelkes térkép-nézegetés és útvonaltervezés! Nosza, akkor gyerünk összepakolni, egy teljes és két fél napi ruhát, és élelmet, meg némi takarót kell magunkkal vigyünk – minden mással felszereltek a kis házak állítólag. Én persze kineveztem magam hadtápfelelősnek, úgyhogy mindent összeszedtem a konyhában, amit érdemesnek és hasznosnak tartottam felpakolni, és szétosztottuk kis csapatunk tagjai között. A közeli Turistinfo elől induló buszt kissé megvárakoztatva útnak is indultunk, és egyórás út után kiszálltunk – a csodaszép „semmi közepén”. Az első túra-szakasz rövid és kellemes volt, éppen jó arra, hogy ismerkedjünk a tájjal, a terepviszonyokkal. Még bőven sötétedés előtt elérkeztünk első éjjeli menedékhelyünköz, ami azt hiszem, mindannyiunk várakozását felülmúlta… ahogy a sötétedéssel felderengő, egész égboltot hosszan beborító északi fény-kavalkád is. Igazán barátságos helyünk volt, és kellemesen elüldögéltünk-beszélgettünk-teáztunk a vaskályha melegében a gyertyafény mellett (áram és víz nincs, utóbbit a patakból kell hozni). Másnap délelőtt komótos készülődés után indultunk neki lelkesen a domboldalnak. Bandukolás közben elméláztam azon, hogy milyen vicces lenne, ha most valakivel találkoznék, és elmondanám, kiféle-miféle vagyok, az valahogy így hangzana: „magyar pszichológus vagyok, egy holland vitorláson dolgozom vendéglátósként, és a Spitzbergákról visszafelé álltunk meg Tromsőben, amikor kiszálltunk kirándulni egyet errefelé...” azért ez igazán viccesen, illetve fantasztikusan hangzik, nem?! A túra legizgalmasabb része aztánaz volt, amikor egy szélesebb patak partjára érve bizonyossá vált, hogy nem tudunk száraz lábbal átkelni. A két felkészült gumicsizmás, Dani és Timon próbált felkészülni az átsegítésünkre, én pedig úttörő módon ledobtam a bakancsom, feltűrtem a gatyát térdig, és frissen belegázoltam a még frissebb folyóba… elsőre mondjuk jó móka volt, de másodjára már inkább bosszantott, pláne, hogy a várva várt ebéd helyett voltam kénytelen ismét megválni a lábmelegítőmtől. Úgyhogy amikor legközelebb, már napnyugta környékén döntési helyzetbe kerültünk, akkor egy ideig csak hallgattam a különböző hosszúságú és nehézségű útvonalak melletti és elleni érveket, majd röviden és határozottan közöltem, hogy én most a biztonságos variációt akarom, lehet engem szidni :-) szerencsére könnyen belement mindenki, ajándékba kaptunk is egy csodálatos naplementét (l. „Mordoros” képek), és a szürkülettel, egy hídon átsétálva (micsoda luxus!) megérkeztünk következő, aprócska lakunkba. Ahol kölcsönös meglepetésünkre nem csak kis csapatunk „előreküldött helyőrsége” fogadott, hanem egy azáltal kissé pórul járt német srác is, aki egy kellemes kis magányos estében reménykedve húzta meg itt magát. Nos, igencsak megtelt velünk és a végre megcsapolt 2,5 kg-os babkonzervünkkel a kis hatszemélyes kunyhó, de megint egy vidám estét töltöttünk együtt. Reggel a külön kis fészerben lévő luxus-budiban könnyíthettem magamon, elragadtatott hangulatban: hiszen nem csak, hogy csodálatos kilátásban gyönyörködhettem közben az ablakon át, de még az alfelem se fázott, mert a norvégok értenek az ilyesmihez, és nem ám holmi rideg deszkán kénytelen kuporogni az ember, hanem a testmeleget kellemesen megtartó hungarocellből van az ülőke! Egészen különös élmény volt a harmadik túra-szakasz első fele, mert pontosan szemben haladtunk a nappal, ami hiába igyekezett, csak nem emelkedett igazán a horizont fölé – így folyamatosan a szemünkbe tűzött. A táj, ahogy néha hátrafelé pislogtam, egészen Gyűrűk Urás volt, de sokat tényleg nem láttam belőle. Aztán jutott mára egy jóféle kaptató is, persze a sziklás meredély tetején kárpótolt a kilátás – és a tudat, hogy mennyire jó döntés volt ezt nem tegnap estére bevállalni! Még egy kicsit továbbmenve megtaláltuk a következő kunyhót, és isteni kávészünetet tartottunk rögvest. Majd útnak indultunk, Timon szerint lefelé, ami egy jó ideig még fölfelé volt :-) De aztán tényleg ereszkedni kezdtünk, amikor megpillantottuk Tromsőt a hegyek között. Az utolsó útszakaszt számomra már a melankolikus nosztalgia hatotta át, ahogy egyre elcsigázottabban bandukoltam az egyébként igen barátságos fenyőligetben: előre sajnáltam, hogy vége ennek a varázslatos pár napnak. Szerencsére elnyújtottuk még a búcsút egy utolsó megosztott Tony's csokiszelettel (thx to Mitch), és finom fűszeres mogyorókeverékkel (thx to Jeroen, alias Mr. Bean, mert ő hurcolta két napig a babvacsinkat :-) - utolsó étkeinket egy helyes kis útszéli asztalnál fogyasztottuk el. A fiúk továbbra is fáradhatatlanul csiripeltek, csak akkor fogyott ki belőlük is a szó, amikor már a civilizáció zajai elfojtották a hangunkat a zajos, poros hídon áthaladva. Azért jó volt ám „hazaérkezni” is Tromső ideiglenes díszére, az Antiguára. Értékeltünk egy jó forró zuhanyt!   Burger King és Polarmuseet De a gyönyöröknek még mindig nem volt határa: a végtelennek tűnő szabadságunk ötödik (!) teljes napja következett! A kirándulás fáradalmait kényelmes kis kabinunkban kipihenve csütörtökön ismét a nyakunkba vettük a várost, a zsebeinkbe pedig néhány újabb ajándékot. Renegát módon egy Burger King-ebéd mellett döntöttünk, haha! De legalább kaptam Halloweenre való tekintettel csontmintás papírkoronát, és piros zsemlés burgert. Aztán múzeumot is látogattunk, hogy azért már a kultúrának is adjunk egy kicsit, és a helytörténeti tárlatokon a fóka-, rozmár-, jegesmedve- és sarkiróka-vadászatról, Amundsen kalandjairól és még sok érdekességről szerezhettünk ismereteket. Meg igazán szép északi fényes képeslapokat is :-) (bocs, de a bálnahangot kiadó verziót végül otthagytam).   Végre megint lehet dolgozni! :-) Pénteken aztán már kihirdettetett 10 órára a legénységi találkozó, és már úgy voltunk vele, hogy ideje egy kis munkálkodásnak. Úgyhogy a kényelmesen elnyújtott közös reggeli után tényleg nekifogtunk a tisztogatásnak, rendezkedésnek, és az újult erő igazán hasznosnak bizonyult! Délután pedig egy újfajta szórakoztató élményben volt részünk: Sascha és Christel elment bevásárolni, mivel Tromsőben nem szállíttattuk az ellátmányt a hajóhoz. Nos, ennek folyományaként a közeli Sparból 9 db gurulós kocsiból álló konvoj zörgött végig a városka utcáin, teli az egy hétre elég földi jókkal… nem is tudom, ez volt-e viccesebb, vagy amikor Danival ketten noszogattunk vissza fejenként 4, illetve 5 kiürült szekeret! Mindenesetre, mire végeztünk ezzel a nem mindennapi bevásárlással, már igencsak benne jártunk a délutánban, de az ebédre még nem került sor – természetesen a pizzák abban a pillanatban lettek kész, amikor megérkezett a közértből a telefon, hogy aki él és mozog, induljon a kocsikért. Úgyhogy 5 felé elfogyasztottuk jó étvággyal a kissé törődött pizzákat – de hát aznap estére mi vállaltuk Danival a főzést, már kb. hetek óta beígértük a magyaros vacsit, és előző nap szépen be is vásároltunk egy jó paprikás csirkéhez tejfölös uborkasalátával! Úgyhogy egész elbizonytalanodtunk, hogy érdemes-e még nekiállni. Végül aztán felszívtuk magunkat, és „csakazértis” elkészítettük a csiripörit. Mondhatom, igazán megérte! Számomra azért, mert dagadhatott a mellem a büszkeségtől, hiszen igazán remekül sikerült a művünk, a többieknek pedig kétségtelenül, a gasztronómiai élmény miatt: simán befalták majd' az egészet, kései ebéd ide vagy oda!   Crew vacsi @ Kaia Az utolsó vendégmentes estén (amit, már szinte pirulva mondom, ismét egy igazán vérlázítóan lusta és kényelmes délután előzött meg – addig fajultak a dolgok, hogy még egy arcmaszkot is feldobtam a körömreszelgetés mellé, teljes volt a wellness…) úgy alakult, hogy az egész legénység elindult együtt a városba vacsorázni. Eredetileg egy közeli steakhouse-ba mentünk volna, de ott nem volt hely – úgy tűnik, a szombat este errefelé is a legtöbbek számára kimenős. Elkezdődött a kellemetlen tétovázás az utcán, hogy akkor merre tovább, amikor Daninak mentőötlete támadt, és bedobta azt a helyet, ami előtt már sokszor elsétáltunk, és „norvég specialitásokkal” hirdette magát a kikötőben. Átütő lelkesedés ugyan nem követte a felvetést, de mivel senkinek nem volt jobb ötlete, én meg határozottan elindultam előre, hát követtek. Végül egész jól sült el a dolog, tényleg nagyon szép volt a hely, egy jó nagy kerek asztalhoz tudtunk leülni, az étel is finom volt (rénszarvas – de szerintem a hazai simán jobb ;-), és a tetejébe még belefutottunk egy magyar picércsajsziba is! Úgyhogy jól tettük, hogy ez alkalommal mi ketten is csatlakoztunk a társasági élethez, ez az esemény szépen lezárta ezt a csodás tromsői vakációt.

Az úgy volt, hogy majd megérkezünk Longyearbyenbe az Artist Trip utolsó reggelén, szépen elbúcsúztatjuk a népeket, kényelmesen takarítgatunk egy kicsit (Dani szerint legalábbis. Nekem azért Janát ismerve voltak aggodalmaim a „kis, laza” takarítgatással kapcsolatban...), majd legalább egy-két napot szinte teljesen pihenéssel tölthetünk el, komótosan búcsút véve a Spitzbergáktól. Az időjárás függvénye volt, hogy mennyire kell ezzel sietnünk, mert időnk szerencsére bőven volt arra, hogy Tromsőbe érjünk az ottani turnusunk kezdetére, október 30-ára.

Sajnos, reményeinket Jo szertefoszlatta a délelőtti legénységi megbeszélésen, ahol elmondta, hogy annyira rossz idő (értsd: viharos erejű szembeszél) várható, hogy a legjobb, ha haladéktalanul elindulunk, így van esélyünk, hogy nem a sűrűjét kapjuk meg… úgyhogy az indulást este 8-ra ki is tűzte. Nem volt persze semmi felháborodás, csak csendes elszontyolodás követte a szavait – meg persze a takarítás. Mindenkit lelombozott, hogy nem lazíthatunk még egyet utoljára a Spitzbergák fővárosában, füstbe mennek a shoppingolási, Thai masszázs, arctic burger- és szaunázási tervek. A prioritás ehelyett két dologra helyeződött át: minden mozdíthatót annyira stabilizálni a hajóban, amennyire csak lehet, és rendbe rakni a fedélzeten található szeszes italokat. Előbbiekkel a viharos tenger, utóbbiakkal a norvég vámosok bánhatnak mostohán ugyanis. A tisztogatási munkálatok háttérbe szorultak, mert azokkal ugye ráérünk majd Tromsőben is – de azért nekem csak kijutott megint a fürdőszoba-takarítás öröme, illetve mintegy plusz megtiszteltetésként és érdemeim elismerése képpen (haha :-) jómagam szupervideáltam a WC-tisztítást. Elég kedvetlenül sikálgattam a felületeket, de aztán csak a végére jutottam egyszer. Utána már tulajdonképpen csak a feszült várakozás maradt: mikor indulunk már?! Páran berohantak még utólszor a városba, de minket az esős, sötét idő nemigen csábított. Csak a fedélzetre álldogáltam ki, kicsit elbúcsúzva lélekben a helytől.

Potom másfél órás késlekedéssel eloldottuk a kikötőköteleket, így már tényleg csak azok maradtak a fedélzeten, akik az átkelés legénységét alkotják majd: mi heten, illetve még két barát, Timon, aki egyik utunkon mint túravezető-tanonc egyszer már velünk tartott, illetve Sally, az Artist Trip egyik vezetője, és az ő édesapja. Mintha Jo még említett volna valakit, de aztán ez elsikkadt. Útközben derült ki, hogy a csóka mégis keresett minket – hát, ekkor már édesmindegy volt.

Elkezdődött hát az „itt-és-most” netovábbja: ez a napi 2x4 órás, köztük 8-8 óra pihenőidős őrség-rendszer teljesen átalakítja az időészlelést, kombinálva a rövid (bár délre haladva egyre hosszabb :-) nappalokkal, végtelennek tűnő éjszakai sötétséggel… pláne, hogy nekünk mindkét őrségünk szinte végig teljes sötétben volt: hajnal 4-től reggel 8-ig, némi hajnalhasadással a végén szerencsés esetben, illetve délután 4-től este 8-ig, némi szép alkonyattal a legelején. Az első még elég „darabosra” sikerült, azaz hánykolódtunk. Ugye még elég fáradtak is voltunk, úgyhogy ez nem volt túl jó kombó: borúsan arra gondoltam, hogy hát, ha ez ilyen lesz napokig, az tényleg nem lesz egy kéjutazás, inkább egy kimerítő rémálom. Nem gondoltam volna, hogy tényleg van értelme még a könyveket is plédbe bugyolálni a polcon, de most már hajlandó voltam elhinni, hogy VAN az a rázkódás, aminél érdemes.

Aztán kisimult a tenger. Igazán kellemes, sőt, kifejezetten üdítő napok következtek. Harmadik társunk a „Párocska őrségben” Timon lett, aki egy nagyon jó arc, úgyhogy többnyire igen jó hangulatban teltek az órák.

Volt egynéhány igen szép epizód az út során. Például amikor ámbrás ceteket láttunk! Korábban csak sokkal távolabbról (illetve holtan, ugye…) volt szerencsém eme hatalmas élet-társainkhoz, ez alkalommal azonban annyira közel sikerült ügyeskednünk magunkat a jókora állathoz, hogy nemcsak a makulátlan, tükörfényes, bársonyos bőrfelületet láthattam a légzőnyílása dudorán, hanem egyenesen átderengett a feje alatti fehér rész a víz felszínén, ahogy elhaladt mellett a hajó fara – rajta bámuló jómagammal. És a fő attrakció, a mélybe bukás előtti farokcsapás is lenyűgözött, még a jellegzetes sávokat is megfigyelhettem a farkuszony tövében, ahogy néhány levegővétel után kecses siklással ívesen kiemelkedett a feketének tetsző hát, majd az emblematikus uszony is méltóságteljesen felemelkedett. Éééés: mindez kb. 4-5-ször egymás után!!! Mi menőbb, mint egy ámbrás cetet látni a hajóról? Hát többet látni! :-) Az ismétlődés valahogy még élettelibbé tette az élményt, még közelebb hozta ezeket a valószerűtlen óriásokat.

Aztán rögtön másnap újabb csodálatos látvánnyal ajándékozott meg bennünket a tenger: kardszárnyú delfinraj akadt az utunkba. Ilyet is láttunk már korábban – de szintén sokkal messzebbről! Most nem csak néhány fekete pöcköt meg csíkot láttam a messzeségben, hanem az állatok fehér mintázatú orrát, ahogy fel-felbuktak a felszínre, sőt, a hátuszonyuk környékén szürke foltot is, megejtően gyönyörű, sima bőrükön. A legfantasztikusabb az volt, amikor annyira közel sikerült mennünk, hogy az egyiknek még a légzőnyílását is láttam a feje tetején!!!

Egyik alkalommal se fényképeztem, bocsi – de azt hiszem, mesélni így szebben tudok róla. Képeket meg halomnyit találni manapság ilyesmiről…

Mi még. Ja, hát hogy mennyire élveztem a kis napsütés-féleséget, mikor megadatott. Vagy milyen különlegesen szépnek láttam a teliholdat, az ezüsthíddal.

És jó kis filmnézések is voltak megint, most a Green Mile (Tom Hnaks) és a Big Fish (Ewan McGregor) került terítékre, mind a kettőt nagyon ajánlom!

Egész elszoktunk a nagy létszámtól: csak őrségváltások, vagy bálnanézések alkalmával voltunk egyszerre többen együtt. Befejeztem stílusosan a Liv Balstad könyvet a Spitzbergákról, a piros lámpa fényénél éjjel a hídon (a piros fény nem rontja ugyanis az éjjeli látást, ezért csak ilyet ildomos felkapcsolni). Meg persze blogot írogattam!

Tudnivaló volt, hogy utolsó alkalommal látogatjuk meg az elhagyott orosz bányaváros kikötőjét – és szerencsére ilyenkor az a policy, hogy aki még nem járt egy ilyen érdekes helyen a legénység tagjai közül, az előnyt élvez, tehát még akár munkaidőben is megoldható az eltáv. Szerencsére ez esetemben is jól alakult, mert még mielőtt elkezdtem volna igazán puhatolózni Janánál, hogy is lesz ez, magától mondta, hogy ha időben elvégzem a reggeli eltakarítását, a csoporttal tarthatok a vezetett túrára délelőtt (tiszta mesebeli szitu, nem? A „gonosz mostoha” ezt a feltételt szabta a legkisebb lánynak :-). Ja, mert hogy még annyival is bonyolultabb a helyzet, hogy errefelé nem barangolhat az ember csak úgy amerre akar, mert legalább egy puska kell, hogy legyen nála. Fegyverviselési engedély tekintetében nem olyan nagy a szigorúság, de azért mondjuk az nem árt, ha tudod is használni a mordályt szükség (= jegesmedve) esetén… és mivel ez a feltétel esetemben nem állt fenn, kénytelen voltam alkalmazkodni a csoporthoz (=3 felfegyverkezett túravezető). Ahogy eljött a reggel, egyre izgatottabb lettem, és igyekeztem mindent úgy rendezni, hogy tényleg időben végezhessek. Persze szokás szerint a legtöbb vendég fél kilenc után érkezett reggelizni, úgyhogy nem volt kifejezetten könnyű dolgom. De végül csak sikerült még egy plusz privát motorcsónakos körrel (köszi, Dani :-) csatlakozni a csapat utoljához. Úgyhogy lelkesen meneteltem a szellemváros felé vezető úton, egymás után elhagyva a le-lemaradó fotósokat. Az emblematikus piros oszlopnál utol is értem a társaság legelejét, így szerencsére innentől kezdve hallgathattam Christine érdekes történeteit Pyramidenről. A Spitzbergák azon kevés területeinek egyikén fekszik, amely orosz fennhatóság alá tartozik. Már az 1920-as években elkezdték felépíteni a bányavárost, de pont, amikor készen állt minden a kezdéshez, evakuálták a teljes környéket a britek a háború végén – ennek kapcsán az oroszok mindent a földdel tettek egyenlővé kb., nehogy a technológia stb. az ellen kezére jusson. Úgyhogy amikor az 50-es években visszatértek, mindent újra kellett kezdeni.. bele is telt kb. 10 évbe, mire utolérték magukat. Nade hogyan!!! Hát nem akárhogyan. Ugyanis Pyramiden fontos stratégiai helyszín volt – egy szovjet város a Nyugaton! (Ebből a szempontból meg kellett, hogy érje, mert ugyanakkor gazdaságilag sosem volt jövedelmező – ide pumpálni kellett a pénzt valójában, ahelyett, hogy hozta volna… a Spitzbergákon soha, sehol nem érte meg bányászni. Kár volt az erőfeszítésért). Ennek megfelelően akkora kirakatot csináltak belőle, hogy még. Szóval elképesztően reprezentatív hely lett, bámulatos jól megtervezték és kivitelezték. Nem csak önmagában volt egy kifejezetten modern és jó hely, hanem pl. a meglehetősen spontán módon összetákolt Longyearbyenhez képest is. A szovjetek nem rövid távra terveztek itt, úgyhogy azt képzeljétek el, hogy itt aztán egyrészt tényleg minden volt, ami az élethez kell, másrészt tényleg jó minőségű kivitelben. Helyi készítésű téglából (!) épített házak, saját farm növénytermesztéssel és állattenyésztéssel, iskola, kultúrház benti focipályával, torna- és mozi-színházteremmel (tartottak balettórákat is :-), kórház négy szakképzett orvossal, uszoda, fedett lőtér, közös menza, ahol az egész város együtt költötte el a főétkezéseket. És a jól kialakított bánya, természetesen – ahová rengetegen jelentkeztek persze, a relatíve jó munkakörülmények reményében. Itt dolgozhattak elsőként nők is ebben a szokatlan szakmában… volt, hogy innen exportáltak tojást az „elmaradott” norvég városba!!! A helikopterleszállópályát már meg se említem. Szóval tódultak ide a népek örömmel, és ahogy e szellemvárosnak tűnő helyen sétál az ember, tényleg elkapja időnként az az érzés, milyen jó is lehetett itt élni. Takaros épületek, amelyek nem nélkülözték az otthonossá tételre irányuló erőfeszítés nyomait, élhető munkarend, biztonságos környezet, az anyaországtól való távolság egyfajta pikáns szabadsága – ugyanakkor az elzártság, a műviség netovábbja… szerintem a mai napig tapintható ez az ambivalencia. A főtér környezetét idehajózott ukrán termőfölddel borították, hogy bevethessék fűmaggal – a gyepre, e ritka ajándékra csak a játszó gyerekek és a legelésző tehenek léphettek. Ezt a széles utat a köznyelv „Champs Elysée-nek keresztelte az eredeti szovjet terjengősség helyett. A szingli férfiak pedig „Londonban”, az egyedülálló nők „Párizsban” laktak (állítólag van egy titkos folyosó e kettő között), a két tömbház között található az „Őrültek háza” - na igen, a családosok épülete a hosszú sarki télben tényleg krézi lehetett, a sok, folyosón futkosó gyerkőccel! Ma már csak a sirályok lakják az ablakmélyedéseket. A szovjet birodalom széthullásával megszűnt a pénzpumpa, a lassú elmúlás azzal kapott végső lökést, amikor be kellett zárni az iskolát, így a gyerekek nem maradhattak itt tovább oktatás híján – ez persze a szüleiket is hazacsábította. A '70-es-'80-as évek aranykora letűntével '93-ban hozták fel az utolsó csille szenet a bányából, majd relatíve hirtelen mindenkit hazatelepítettek – ugyanakkor benne volt a levegőben, hogy talán majd visszatérhetnek…? Ez a „félbehagyottság” is átlengi az itteni levegőt. A kilencvenes évek közepétől jó tíz évig teljesen elhagyatott volt a hely, aztán páran visszatértek, és azóta nyáron 8-10-en, a téli időszakban ketten élnek itt, mintegy megőrizve ezt a kulturális örökséget. Pár éve megnyitott a hotel is, ami még világszerte is elhíresült egy jegesmedve-betörés okán! Az éppen jelenlévő Saschát meg is interjúvolták, és a helyes orosz fiatalember elmesélte, hogyan forgatta fel a mackó a konyhát, és fogyasztotta el a sör- és sósmogyoró-készleteket… A srác meglátogatott bennünket a hajón amúgy, régi jó ismerősként, és második találgatásra rájött, hogy magyar vagyok :-) Azt mondta, úgy nézek ki. Na szóval itt lehet belekóstolni a híres orosz vendégszeretet morzsáiba, meg a házi vodkákba (van 79 fokos is, mert a helyiek szerint ahány szélességi fok, annyi alkohol dukál). Azért nagyon fura lehet itt élni! De ellátogatni tényleg igazán megérte. Jól átfázva, de fellelkesülten sétálgattunk vissza a kikötőbe a vezetékeket rejtő deszkajárdán – mint egykor a szerelmes fiatalok korzózhattak erre, a közvilágítás derengő lámpasora alatt a gleccser felé.

Már éppen elkezdtük volna átadni magunkat a pihenőidőnk örömeinek a kabinunkban – amikor rázendített a „general alarm”, azaz megszólalt az általános riasztó szaggatott hangja. Ez arra szólít mindenkit, aki a hajón tartózkodik, hogy haladéktalanul keresse fel a gyülekezőpontot, ahol tájékoztatást kap a problémahelyzet mibenlétéről, ezt követően megteheti a szükséges lépéseket (pl. visszamehet a kabinjába minél több meleg ruháért, mentőmellényért, stb.). Nem kell ilyenkor azért lóhalálában igyekezni, úgyhogy mi is szépen felszedelődzködtünk, és mint a legénység tagjai, mi egyenesen a hídra mentünk iránymutatásért, meg hogy bejelentkezzünk, és meg lehessen bennünket számolni. A mi mentőmellényeink is ott találhatóak (a szabadabb mozgást lehetővé tévő, víz hatására felfújódó típusúak, nem a nagy, nehézkes kocka-szerűek), meg itt tudunk rádiót is magunkhoz venni. Nem utolsósorban ki van függesztve, hogy milyen veszélyhelyzetben kinek mi a teendője – így nekem is alkalmam nyílt elolvasni, mi a dolgom, amikor „Man Over Board” szituáció adódik, mint jelen esetben is. Azaz: valaki, vagy valami a fedélzetről a vízbe került, akit, vagy amit haladéktalanul vissza kell oda szerezni. Szerencsére ezúttal (sem) ember pottyant a jeges habokba, hanem csak egy tárgyat, és az utána dobott mentőövet kellett kihalásznunk (utóbbi azért hasznos, mert élénk narancssárga, így könnyebben visszatalál a hajó arra a körülbelüli helyre, ahol a tárgyat elveszítette). Tehát: ez egy 2 in1 helyzet volt, mert egyfelől ténylegesen elveszítettünk valamit, amit vissza akartunk szerezni, másfelől ez alkalmat adott egy MOB gyakorlatra. Az én feladatom annyiból állt, hogy kémleljem a vizet, és segítsem a fedélzetre visszakerülő személy jóllétét visszaállítani (szerencsés esetben, gondolom). Most tehát csak a kémlelés maradt, aminek jobb híján neki is álltam...eleinte elég kaotikus volt a helyzet, a legtöbb vendég ugye kint volt a fedélzeten, mert szépen megjelentek a riasztó hangjára, és mindenki igyekezett megtudni, mi történt, mi a teendő… sokan távcsővel kutatták a vízfelszínt, páran szabad szemmel, de nem volt túl szervezett az egész. Én épp egy további felöltözésből tértem vissza a fedélzetre, amikor a kapitány ideges kiabálását hallottam a hídról, miszerint nem akar beszélgetést látni, mindenki nézze a rohadt vizet, akár a barátunk is lehetne a vízben! Nem sokkal később végre összehívatott mindenkit a szalonba, és eligazítást tartott. Két csoportra osztotta a társaságot, a kabinjuk elhelyezkedése szerint jobb (starboard side) illetve bal (portside) oldali csapatra, így két őrség alakult, melynek tagjai 20-20 percet töltenek a fedélzeten, egymás között felosztva, ki melyik sávot figyeli a vízen. Merthogy nem szabad ám pásztázni a tekintettel, sokkal hasznosabb, ha egy irányba néz merően az ember, és figyeli, nem bukkan-e fel valami a hullámok hátán egymás után többször – a kapitány meg közben úgyis mozgatja a hajót. A beszéd végén Tania vette a bátorságot, hogy megkérdezze, mégis miért kell az eddigi kb. egy óra után még további időt erre fordítani, hiszen csak két tárgyról van szó… mire Jo visszafojtott indulattal, de igen értelmesen elmagyarázta, hogy egyrészt, mert nem szemetelünk a tengerbe, másrészt, mert szüksége van a mentőövre a továbbiakban is, mert az a hajó biztonsági felszerelése, és nem olyan könnyű pótolni. Harmadrészt, hogy a legénység megtapasztaljon ilyen helyzetet, és alkalma nyílhasson gyakorlatot szerezni olyan emberek megfelelő irányításában, mint például Tania, aki láthatóan még mindig nem veszi elég komolyan a szitut… úgyhogy következett néhányszor 20 perc kint a fedélzeten, konkrétan hóviharban, ami közben kialakult. Ettől egyrészt marha hideg volt, másrészt alig lehetett látni, ráadásul lassan alkonyodott. Még jó, hogy Dani elhozatta velem a síszemüveget! Anélkül nagyon meg lettem volna lőve. Érdekes élmény volt amúgy kint állni az orrban, a végtelen, egyhangú vizet vizslatva, elmerengve közben azon, mi lenne, ha tényleg emberélet, egy társunk élete forogna kockán… meg mondjuk konkrétan nem tudtam, hogy néz ki pontosan a cucc, amit elhagytunk! (Az egyik vendégünk vízminta-gyűjtő berendezése volt amúgy, homályos emlékeim szerint egy kis vízisí-szerű utánfutóka, világos színű fából) Időnként egyesek látni véltek valamit, de aztán kiderült, hogy mégse… az első személynek, aki ilyenkor észreveszi a célpontot, az a feladata, hogy rámutasson a karjával, rajta tartsa a tekintetét, és kiabálva hívja a többieket. Hát ez több körön keresztül nem történt meg. A pihenő 20 perceimben a lábaimat olvasztgattam a hídon, és hallgattam, hogy Jo szerint mennyire vagyunk már közel a feltételezett körzethez, ahol valószínűleg leszakadhatott rólunk a cucc. Több, mint egy óra elteltével megkerült a mentőöv! Ettől nagyon boldogok voltunk, Jo még be is ment a szalonba bejelenteni a nagy eseményt, learatni a taps-babérokat. De sajnos további kb. egy óra hiábavaló erőfeszítés után feladtuk a keresést. Minden alkalommal kevesebben jöttek ki az őrségekre, a vendégeknek betelt a hócipőjük. A végén Jo megint mondott beszédet a szalonban, és ismét kiemelte a legénység betanításának fontosságát, mondván, nyilván mindannyian örülnének, ha olyan legénység kezdené őket menteni éles helyzetben, aki tudja, hogy megy ez. Majd' egy órán át válaszolt még a feltett kérdésekre (!), de ezt nem vártam ki, elmentem a kabinba legalább 10 percet pihenni a munkaidőm kezdete előtt…

A második felvonás is bővelkedett érdekes fordulatokban, ugyanis a pihenés helyett MOB gyakorlattal töltött délutánt viharos tengeren történő vacsoráztatás követte! 6:59-kor éppen úgy döntöttünk, hogy az előrejelzés ellenére egyre fokozódó dülöngélésre való tekintettel mégse büféasztalról vacsizzanak a népek, hanem egyenként a konyhából szolgáljuk ki őket – ekkor kezdődött csak igazán a hánykolódós haddelhad. Mire Jana megfordult, hogy kivigye az első három adag ételt, kb. kiürült a szalon, mindenki elspriccelt a tengeribetegségtől tartva: vagy a kabinjába, vagy a fedélzetre. Na remek! Néhányan azért szállingóztak a lazacsültért spenótos tagliatellével, miközben a helyzet egyre fokozódott. A konyhában igyekeztünk mindent a helyén tartani, én persze egy idő után a gyomortartalmamat is… ezúttal a vezető tünet a mindent átható emberutálat lett: mindenkit a pokolba kívántam, legszívesebben megütöttem volna valakit úgy istenigazából. Ehelyett persze émelyegve támasztottam a mosogatót, és folyó víz alatt igyekeztem a tepsitől a tányérokon át a hamutartóig (hogy került oda?!) mindent „gyorsan” elmosogatni… ahh, borzasztó este volt. Néhányan a fedélzeten kurjongattak az oszlopokba kapaszkodva, egyesek teljes léleknyugalommal vacsizgattak. Egy szegény csajszi már éppen betámolygott volna zöld fejjel az útjába kerülő férfi WC-be könnyíteni magán – de Jana elkapta az ajtóban, hogy nem-nem, tessék szépen a korláton áthajolva a tengerbe hányni, majd ő támogatja! Az agyam eldobom, komolyan :-) Így ugyanis nem kell takarítanunk, ha félresikerülne az akció… (csak a hajó oldalát, adott esetben). Cserébe a lányzó kicsit lehányta a nadrágját. Pech.

Persze, mire 9 órához közeledett az idő, lecsendesedtek a hullámok is. Kimerülten érkeztem vágyaim pillanatnyilag egyetlen tárgya, az ágyam nyugalmas ölelésébe. Na nem is igaz, mert Dani igen hozzáértő módon oldotta a dohogásomat, így szépen álomba panaszkodtam magam.

P.S.: azért ha visszagondolok erre a nem egyszerű fél napra, a legviccesebb mégis az az apró részlet, hogy mindezt az egyik szexi fehérnemű-szettben csináltam végig a sok-sok réteg téli öltözék alatt – hát, nem ilyen programra készültem az elején, na.

Lelkes izgatottság vett erőt a hajó népén a hír hallatán, miszerint kötelezően beöltözős maszkabálra kerül sor az este. Még alig ocsúdtunk fel a gyakorlatból, máris mindenki jelmez-ötletelt. A legtöbben titokban tartották, milyen alakban jelennek majd meg a jeles eseményen, volt olyan is, akinek a várható megjelenésén már előre jót mulattunk. Én azonnal eldöntöttem, hogy csak simán egy salsa-buli outfitet rakok össze – gondoltam, ebben a miliőben az simán elég extrém lesz majd, tekintve, hogy még tánccipőt is hoztam magammal :-) Daninak meg az aláöltöző pólója ihlette az ötletet, hogy szuperhős legyen, nagyon szuper kis kosztümöt rittyentettünk neki. Szerintem a fénykép magáért beszél, talán még annyi magyarázatot igényel, hogy a mellkasát díszítő „D” a kifestőkönyvem egyik lapjából készült, magam rajzoltam, és Leukoplasttal rögzítettük :-) Voltak rendkívül ötletes jelmezek, jelen volt például maga az Óceán – szép kék zuhanyfüggönybe bugyolálva. Gleccser, amelynek jégfrontját fehér szemeteszsák-cafatok voltak hivatottak megjeleníteni. Volt, aki a motorcsónakunknak öltözött, más a lábára is kesztyűt húzva fókává lényegült. Sarah, a túravezető saját rénszarvasbőrét kötözte magára, és a szalon dekorációjaként szolgáló agancsot viselte a fején (a rá következő napokban ebből kifolyólag már nemcsak Nemo, a kutyája szőrét porszívóztuk mindenhonnan, hanem az amúgy a szabadban alvást komfortosabbá tévő szarvasirháét is… köszi :-). Az egyik nőci egy pasasnak öltözött a társaságból, még a szakállt is magára festette – még mindig a fülemben cseng hosszas, gurgulázó kacagásuk, ahogy megálltak egymással szemben a szalonban, és tényleg látni lehetett a hasonlóságot! Tania amúgy a legtöbb reggelinél is hasonlóan hangos jókedvvel jelezte érkeztét. Ezt a hullámot lovagolta meg Christel is, aki Saschának öltözött, de nekem a személyes kedvencem azért Jana marad: az elhasználódott ágyneműkből olyan görög istennő-jelmezt alkotott, hogy tátva maradt a szám! Ráadásul még nagyon is illett magas termetéhez, kifejezetten nőies gömbölydedségéhez. Kapitányunk pedig feltette az i-re a pontot, és példát mutatott partriarcságból: már vastagon benne jártunk a buliban, szólt a zene a szalonban, félhomályban villódzott a színes diszkógömb – amikor Jo átszelte a fedélzetet a jeges estében egy szál fekete melltartóban (két fél grapefruittal kitömve), és szintén ágyneműből átlényegült, térd felett lebegő „fűszoknyában. Ha mindez nem volna elég, a felül (szinte) semmi látni engedte méretes, a mellkasán teljes szélességében, válltól vállig átívelő tetoválását is… ki nem néztem volna a csávóból!!! Az összhatást még a decens, vékony fémkeretes, szögletes szemüvege sem rontotta el. Szerencsére megörökítettük a legénységet egy konyhai csoportképen, úgyhogy alkalmasint majd megtekinthetők leszünk teljes szépségünkben. Csodánkra járt a díszes társaságból Frida Kahlo, egy narvál, Lenny Kravitz (! ...vállfákból és zuhanyfüggöny-rúdból eszkábált gitárral), egy tál spagetti (kötelekből), Leia hercegnő (kerekded hajfonatait a megszemélyesítője buksiján duck tape-pel rögzített salátástálkák jelölték) meg ki tudja, még mi mindenféle őrült szerzet. Na ja, az Artist Trip… :-) Épphogy sikerült elkapnom egy csajt, aki a szalont díszítő művirággal akart meglépni. Mondjuk, tényleg nem mindenről kérdezték meg, hogy felhasználhatják-e, de azt hiszem végül minden sértetlenül visszakerült a helyére. Az én jelmezemet nem díjazták annyira, túl laposnak tűnhetett ebban a kavalkádban… meg tény, hogy a cipő nem emelkedett ki eléggé, mert amúgy is magas vagyok, és a sötétben nem látszott, hogy 10 centis sarkakon sétálgatok a fedélzeten.

A kis német manó-néni portugál lakhelyét hátrahagyva érkezik szintén sokadszorra a fedélzetre. A furulyakészítőből fordítóvá avanzsált, negyvenes éveiben járó nő elsőre furcsa benyomást kelt, mogorvának, szótlannak tűnik. Tőmondatai végén aztán hirtelen széles mosoly terül szét az arcán, és helyes kis nevetgéléssel erősíti meg az elhangzottakat. Szívesen, alaposan és rendesen szerelget meg mindenfélét hajó-szerte az éjszakai műszakja során a WC-deszkától a nyikorgó ajtózsanérig. Kedvence a tejberizs, és előszeretettel fényképezi a motorcsónakból az úszó jégtáblákat. Továbbra is furának tartom, hogy egy nő ezt a szakmát válassza… nem tudom, mi kellhet ehhez, de egy jó adag férfias vonás biztosan. Uta egész kellemesen elegyíti magában ezeket a nőies jegyekkel, de nem tudom megítélni, hogy szakmailag mennyire van valójában a toppon.

A holland jogásznő (!)szintén masszív jelenség, de kedves arcának jókedvű mosolya könnyedebbé teszi. Szintén harmadik éve dolgozik itt, először vendégként járt a hajón, és nagyon megtetszett neki, jóban lett a kapitánnyal, innen a munkakapcsolat. Szerintem őt azért „tartja” Jo, mert a nagyszájú nőszemély időnkét rendesen helyre tudja őt tenni, egyfajta realitáskontrollt képviselve, ha az arroganciája túlműködik… ugyanis Christelt nem kell félteni, hivatásához méltó módon megvan az önérvényesítő képessége. Engem is nagyon kedvesen megvigasztalt a Jo-val történt affér után, megerősítve, hogy nem én vagyok a hibás...

Igenis mindennek tudja a helyét, rendjét, de azért nem vész úgy meg az állandó „tüchtigségért”, mint a főnökasszony. Sokszor hangoztatja, hogy őt nem kell kioktatni, ő is több éve itt dolgozik – biztos nem véletlenül! Saschával nagyon jóban vannak, sokszor marad Christel munkaidő után is dumálgatni, kóstolni.

Rengeteg sztorija van a kapitány fura viselkedéséről, legyen az ivászat, vagy agresszív kirohanás – szerintem igazából büszke rá, hogy ért a pasashoz, és egyrészt a bizalmába férkőzött valamelyest, másrészt tud bánni vele.

Érdekes amúgy végiggondolni, hogy a legénységben tulajdonképpen mi ketten vagyunk "legalul" - ugyanakkor nekünk van igazán "másik" életünk is a hajózáson kívül.

A tenyeres-talpas cseh „asszonyság” (most lett 29) vízhatlan nadrágjának lendületes suhogása betölti a hajó minden szegletét. Harmadik éve dolgozik itt, és a dolgok és folyamatok jelenlegi rendje a vendéglátás terén kb. mind az ő munkájának gyümölcse. Rendkívül precíz, mindenről határozott és még annál is határozottabban képviselt elképzelése van, mindent képes alaposan megindokolni – és a legtöbbnek még értelme is van… sokszor azért mindez már a túlkontrollálás kategóriába esik. Állandó szavajárása a „rendesen megsúrolni”, minden kis sarkot ismer, ahol megülhet a kosz – és azt is, hogyan érdemes azt onnan kivakargatni. Jól bírja a pörgést a bárban és a konyhában egyaránt. Folyton zsörtölődik, korhol, de sokszor azért nagyobb a füstje, mint a lángja; a kollégákkal és a vendégekkel is hajlamos (önbevallása szerint) kisgyerekekként beszélni, az a biztos, mondja, úgy tuti megértik. Mindenre azonnal rákérdez, mindent rögtön tisztáz, indulatok nélkül, de elkerülhetetlenül. Elismerést ritkán fejez ki, azért egy-egy „danke” kiszalad – mint mondja, sokat kellett gyakorolnia :-) Szóval egyrészt remek mesteremnek bizonyult, ugyanakkor sokszor nagyon bosszant(ott?) az állandó ellenőrzés, és a végeérhetetlennek tűnő, folyton új és új pluszfeladatok osztogatása. Mindezt a kontrolláló alaptermészetén és (túl) professzionális hozzáállásán túl betudtam a kiégés jelének is (ő is egész szezont tol idén, először), meg megfelelési kényszernek – pláne most látom ezt, mert a mostani csoportnál mintha ő is lelazult volna, nem olyan nagyok már az elvárások. Saschával való kapcsolatának viharai is biztos megtépázzák a hangulatát olykor, afféle se-veled-se-nélküled lehet közöttük.

A kedélyes német óriás nem csak méreténél fogva mondható a társaság tartóoszlopának: én őt látom az egyik leginkább kiegyensúlyozottnak a legénység tagjai közül. Jelenlétének intenzitása két dimenzió mentén változik: a hangulat és a határozottság fokában. Azaz az egyik véglet: szótlanul, tehát fáradtan szeleteli mégis fáradhatatlanul a cukkinit, uborkát, paprikát – vagy a másik véglet esetén utasításokat ordít öblös hangján a fülledt konyhai levegőbe, amelyek azonnali végrehajtást sürgetnek. Játszi könnyedséggel forgatja az irdatlan lábasokat, serpenyőket, tepsiket, vagy éppen elmélyült aggodalommal hajol saját receptfüzete fölé: mi legyen ma ebédre? Reggel 9 után jelenik meg a konyhában, szótlanul, illetve ha sajnos mégsem, akkor se értem, mit mond, míg az első két kávéját meg nem itta. Ezt szerencsére meg is teszi gyors egymásutánban a kb. 20 mp-es szál Camelje mellé, és felfrissülve, immár érthető németséggel kezd a kvaterkázásba, kérdezősködésbe, sürgésforgásba. Hangulatfokozóként a hifit is fel szokta nyomni, tárházában többségében Rock'n'roll klasszikusok és mindenféle rap található, némi elektronikussal fűszerezve. És ami a keze munkáját illeti: elképesztően változatos menüsor, többnyire kiváló minőségben. Többféle hal, kacsa, bárány, sertéshúsok, marha, borjú, csirkeszárny, -comb, -mell – tejszínes, kókusztejes, paradicsomos stb. szószban, paprikával, borsóval, gombával, cukkinival, padlizsánnal… rizs, kuszkusz, penne, orsótészta, spagetti. Krumplipüré (sima és/vagy édesburgonyából), pirított krumpli, héjában sült burgi. És a friss saláták minden nap! Üvegtésztás, olajbogyós, koktélparadicsomos, fetás… saját készítésű tortilla, rákszirom, minipalacsinta. Ebéd után rövid pihenőt tart, majd 6 után indul a vacsiőrület. 8 tájban mindent lepakol a tűzhelyről, szépen letakarítja (Mr Muscle for president! :-), és vagy elhúz zuhanyozni egyet, vagy zokszó nélkül nekiáll repetát gyártani… külön kis edényke készül a vegetáriánusoknak, glutén- vagy laktóz-érzékenyeknek, mogyoró-allergiásoknak, halat, kagylót vagy egyebet nem-evőknek… „Rostocker” feliratú literes söröskorsójából többnyire a bubis víz, olykor (horgonyon vagy kikötőben) méretes sörök vagy fröccsök gurulnak. Ha Longyearbyen-be érünk, szívesen hódol horgászszenvedélyének, a méteres halakat maga dolgozza fel a konyhában (szoktam szeretni…), majd elraktározza a mélyhűtőben a filéket, és alkalomadtán örömteli büszkeséggel süt személyre szóló szeleteket kérésre a legénységnek. Ja, és a friss sushi is nagyon adja! Fáradhatatlan egy forma. A nevem megtanulásával neki is meggyűlt a baja, úgyhogy Cherry Tomato-nak (koktélcseresznye) keresztelt el végül. Előszeretettel magyaráz el mindent igen részletesen, de mondjuk ebben osztozik Janával – mint ahogy a szekrénynyi kabinon is. Sok évet lehúzott már a hajón, ahová igen gyors döntés alapján került: éppen hosszú dél-amerikai utazásáról repült hazafelé, amikor egy barátja megkereste, hogy érdekli-e a munka. Igent mondott, és egy órán belül megvolt a repjegye pár nappal későbbre... aki mer, az nyer :-)

A német hajós a negyvenes évei derekán járhat, nyolcadik éve dolgozik ezen a hajón – jelenleg fél éve tolja folyamatosan az ipart, de ez az első szezon, amelynek csak a második felében dolgozik, és nem végig. Elsőre igen kellemes ember benyomását kelti, arcán mintha mindig mosoly játszana, stílusa egyszerre határozott és visszafogottan udvarias. A hajó állapota és rendezettsége kétségkívül az ő keze munkáját dicséri, kifejezetten rendszerető és -tartó valaki. A hajózás terén tanúsított szakértelme, a helyi viszonyokban való eligazodása vitathatatlan. Lelkesedik nagyon a bálnákért, sokat is tud róluk, továbbá komplett nehézbúvár-felszerelése van, amit nem átall használni, ha szükség van rá. Szeret hosszan és érdekesen mesélni mindenféle történeteket, élvezi a hallgatóság figyelmét, szélesen gesztikulál. Szóval összességében mint utas, teljesen biztonságban érezheti magát az ember, Jo tényleg mindent láthatóan az ellenőrzése alatt tart. Ennek azonban sokszor megvan az ára, és megvan az árnyoldala is… legszívesebben mintha mindent saját maga csinálna, ami felkelti a gyanút aziránt, hogy egyrészt nem bízik senkiben igazán, azaz nem csapatjátékos, másrészt hogy nem csoda, ha totál ki van merülve, mert ezt így nem lehet bírni. Kettőnkön kívül mindenki már régebb óta együtt dolgozik vele, és szerintük igen sokat fejlődött indulatkezelés terén, de még mindig sokszor előfordul, hogy nehezére esik agresszió-mentesen kommunikálni a frusztrációját. Láthatóan küzd a kitörő haragjával, és belátja valahol, hogy adott esetben senki nem hibás, mégis muszáj valahogy kiereszteni a gőz egy részét… a maradékot pedig a kabinja magányában oldja fel valahogy. Nekem két alkalommal volt eddig „szerencsém” a rosszallásával találkozni, első ízben kb. egy hét után, amikor felgyűlt néhány kisebb-nagyobb tévesztésem, ezeket sorban a fejemre is olvasta, majd rögtön közölte is az elvárásokat, hogy legközelebb hogyan kellene. Ez rendben is volt. A következő alkalom már sokkal összetettebb volt: az éjjeli műszakom idején, hajnal 2 tájban még mindig a szalonban üldögélt, 4 vendéggel egy asztalnál, belemelegedve sztorizgatott (igazából jó ideje csak az ő hangját hallottam, a vendégek nemigen jutottak szóhoz). Én már minden egyéb feladatot elvégeztem a szalontakarításon kívül, és mivel másnap fárasztó nap várt ránk, Jana javasolta, hogy legkésőbb 3-kor kerüljek ágyba. Úgyhogy elkezdtem felsöpörni, meg letörölni az asztalokat – gondoltam, pár percig zavarom őket, de aztán tőlem folytathatják a beszélgetést, csak a munkámat hadd végezzem el. Ez hangosan nem mondtam (lehet, hogy kellett volna), úgyhogy egy idő után szedték a sátorfájukat, és elmentek aludni. Távozásuk után Jo megszólított, és ugyan kimért hangnemben, de indulattól fortyogva utasított rendre, hogy őt nem érdekli, ha kicsit morzsás másnap reggel a szalon, de éppen most küldtem ágyba igen udvariatlan módon pár vendéget, akikkel ő éppen nagyon kellemesen beszélgetett. Szónoklatát én is, teljesen leforrázva, és a legénység többi, bárpultnál üldögélő tagja is néma csöndben hallgatta végig. Csak annyit bírtam kinyögni, hogy „nem ez volt a szándékom”… de nagyon megalázva éreztem magam. Egyrészt elismertem, hogy van igazság a szavaiban – eljárhattam volna körültekintőbben is. Ugyanakkor ő ott ült végig – félbeszakíthatta volna áldatlan tevékenységemet, még mielőtt ezzel elüldözöm a vendégeket… mivel nem így történt, az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy az sérti őt, hogy megakasztottam az ő szereplését, ezzel felbőszítettem, s ő bosszút állt. Nem tudott felnőtt módon reagálni. Hm… nehéz lehet a kapitányok élete, de olykor a beosztottjuknak lenni se könnyebb.

Másik epizód: Christelnek szokásává vált, hogy összekészíti Jo számára a reggelit, mert így ki tudott csalni tőle egy „köszönöm”-öt és mosolyt a reggeli morcos némaság helyett. Így felmerült a kérdés, hogy vajon én is így teszek-e majd, ha megint én leszek a reggeles, illetve hogy Christel tanítana-e meg esetleg, mit szeret a kapitány… minderről nem velem beszéltek, hozzám csak a hír jutott el, hogy tán lenne ilyen teendőm. Azt „üzentem” vissza Christellel, hogy szívesen elkészítem neki, amennyiben személyesen megkér erre… ő azonban valamiért megriadt attól, hogy ő ilyen abuzív volna, hogy plusz erőfeszítésekre kényszeríti a kollégáit, úgyhogy nem kért meg, hanem „majd ha magamtól megcsinálom”… Végülis én nyújtottam a békülő jobbot: egy alkalmas pillanatban megkérdeztem, szeretné-e, ha összekészíteném a reggelijét. Valamiféle igenlő választ kaptam, amit érthettem akárhogy is – mindenesetre azóta készülnek a tányérok. Nincs kitörő lelkesedés, de mindegy is… a viszonyunk amúgy leginkább semleges.