A német hajós a negyvenes évei derekán járhat, nyolcadik éve dolgozik ezen a hajón – jelenleg fél éve tolja folyamatosan az ipart, de ez az első szezon, amelynek csak a második felében dolgozik, és nem végig. Elsőre igen kellemes ember benyomását kelti, arcán mintha mindig mosoly játszana, stílusa egyszerre határozott és visszafogottan udvarias. A hajó állapota és rendezettsége kétségkívül az ő keze munkáját dicséri, kifejezetten rendszerető és -tartó valaki. A hajózás terén tanúsított szakértelme, a helyi viszonyokban való eligazodása vitathatatlan. Lelkesedik nagyon a bálnákért, sokat is tud róluk, továbbá komplett nehézbúvár-felszerelése van, amit nem átall használni, ha szükség van rá. Szeret hosszan és érdekesen mesélni mindenféle történeteket, élvezi a hallgatóság figyelmét, szélesen gesztikulál. Szóval összességében mint utas, teljesen biztonságban érezheti magát az ember, Jo tényleg mindent láthatóan az ellenőrzése alatt tart. Ennek azonban sokszor megvan az ára, és megvan az árnyoldala is… legszívesebben mintha mindent saját maga csinálna, ami felkelti a gyanút aziránt, hogy egyrészt nem bízik senkiben igazán, azaz nem csapatjátékos, másrészt hogy nem csoda, ha totál ki van merülve, mert ezt így nem lehet bírni. Kettőnkön kívül mindenki már régebb óta együtt dolgozik vele, és szerintük igen sokat fejlődött indulatkezelés terén, de még mindig sokszor előfordul, hogy nehezére esik agresszió-mentesen kommunikálni a frusztrációját. Láthatóan küzd a kitörő haragjával, és belátja valahol, hogy adott esetben senki nem hibás, mégis muszáj valahogy kiereszteni a gőz egy részét… a maradékot pedig a kabinja magányában oldja fel valahogy. Nekem két alkalommal volt eddig „szerencsém” a rosszallásával találkozni, első ízben kb. egy hét után, amikor felgyűlt néhány kisebb-nagyobb tévesztésem, ezeket sorban a fejemre is olvasta, majd rögtön közölte is az elvárásokat, hogy legközelebb hogyan kellene. Ez rendben is volt. A következő alkalom már sokkal összetettebb volt: az éjjeli műszakom idején, hajnal 2 tájban még mindig a szalonban üldögélt, 4 vendéggel egy asztalnál, belemelegedve sztorizgatott (igazából jó ideje csak az ő hangját hallottam, a vendégek nemigen jutottak szóhoz). Én már minden egyéb feladatot elvégeztem a szalontakarításon kívül, és mivel másnap fárasztó nap várt ránk, Jana javasolta, hogy legkésőbb 3-kor kerüljek ágyba. Úgyhogy elkezdtem felsöpörni, meg letörölni az asztalokat – gondoltam, pár percig zavarom őket, de aztán tőlem folytathatják a beszélgetést, csak a munkámat hadd végezzem el. Ez hangosan nem mondtam (lehet, hogy kellett volna), úgyhogy egy idő után szedték a sátorfájukat, és elmentek aludni. Távozásuk után Jo megszólított, és ugyan kimért hangnemben, de indulattól fortyogva utasított rendre, hogy őt nem érdekli, ha kicsit morzsás másnap reggel a szalon, de éppen most küldtem ágyba igen udvariatlan módon pár vendéget, akikkel ő éppen nagyon kellemesen beszélgetett. Szónoklatát én is, teljesen leforrázva, és a legénység többi, bárpultnál üldögélő tagja is néma csöndben hallgatta végig. Csak annyit bírtam kinyögni, hogy „nem ez volt a szándékom”… de nagyon megalázva éreztem magam. Egyrészt elismertem, hogy van igazság a szavaiban – eljárhattam volna körültekintőbben is. Ugyanakkor ő ott ült végig – félbeszakíthatta volna áldatlan tevékenységemet, még mielőtt ezzel elüldözöm a vendégeket… mivel nem így történt, az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy az sérti őt, hogy megakasztottam az ő szereplését, ezzel felbőszítettem, s ő bosszút állt. Nem tudott felnőtt módon reagálni. Hm… nehéz lehet a kapitányok élete, de olykor a beosztottjuknak lenni se könnyebb.
Másik epizód: Christelnek szokásává vált, hogy összekészíti Jo számára a reggelit, mert így ki tudott csalni tőle egy „köszönöm”-öt és mosolyt a reggeli morcos némaság helyett. Így felmerült a kérdés, hogy vajon én is így teszek-e majd, ha megint én leszek a reggeles, illetve hogy Christel tanítana-e meg esetleg, mit szeret a kapitány… minderről nem velem beszéltek, hozzám csak a hír jutott el, hogy tán lenne ilyen teendőm. Azt „üzentem” vissza Christellel, hogy szívesen elkészítem neki, amennyiben személyesen megkér erre… ő azonban valamiért megriadt attól, hogy ő ilyen abuzív volna, hogy plusz erőfeszítésekre kényszeríti a kollégáit, úgyhogy nem kért meg, hanem „majd ha magamtól megcsinálom”… Végülis én nyújtottam a békülő jobbot: egy alkalmas pillanatban megkérdeztem, szeretné-e, ha összekészíteném a reggelijét. Valamiféle igenlő választ kaptam, amit érthettem akárhogy is – mindenesetre azóta készülnek a tányérok. Nincs kitörő lelkesedés, de mindegy is… a viszonyunk amúgy leginkább semleges.
