Már éppen elkezdtük volna átadni magunkat a pihenőidőnk örömeinek a kabinunkban – amikor rázendített a „general alarm”, azaz megszólalt az általános riasztó szaggatott hangja. Ez arra szólít mindenkit, aki a hajón tartózkodik, hogy haladéktalanul keresse fel a gyülekezőpontot, ahol tájékoztatást kap a problémahelyzet mibenlétéről, ezt követően megteheti a szükséges lépéseket (pl. visszamehet a kabinjába minél több meleg ruháért, mentőmellényért, stb.). Nem kell ilyenkor azért lóhalálában igyekezni, úgyhogy mi is szépen felszedelődzködtünk, és mint a legénység tagjai, mi egyenesen a hídra mentünk iránymutatásért, meg hogy bejelentkezzünk, és meg lehessen bennünket számolni. A mi mentőmellényeink is ott találhatóak (a szabadabb mozgást lehetővé tévő, víz hatására felfújódó típusúak, nem a nagy, nehézkes kocka-szerűek), meg itt tudunk rádiót is magunkhoz venni. Nem utolsósorban ki van függesztve, hogy milyen veszélyhelyzetben kinek mi a teendője – így nekem is alkalmam nyílt elolvasni, mi a dolgom, amikor „Man Over Board” szituáció adódik, mint jelen esetben is. Azaz: valaki, vagy valami a fedélzetről a vízbe került, akit, vagy amit haladéktalanul vissza kell oda szerezni. Szerencsére ezúttal (sem) ember pottyant a jeges habokba, hanem csak egy tárgyat, és az utána dobott mentőövet kellett kihalásznunk (utóbbi azért hasznos, mert élénk narancssárga, így könnyebben visszatalál a hajó arra a körülbelüli helyre, ahol a tárgyat elveszítette). Tehát: ez egy 2 in1 helyzet volt, mert egyfelől ténylegesen elveszítettünk valamit, amit vissza akartunk szerezni, másfelől ez alkalmat adott egy MOB gyakorlatra. Az én feladatom annyiból állt, hogy kémleljem a vizet, és segítsem a fedélzetre visszakerülő személy jóllétét visszaállítani (szerencsés esetben, gondolom). Most tehát csak a kémlelés maradt, aminek jobb híján neki is álltam...eleinte elég kaotikus volt a helyzet, a legtöbb vendég ugye kint volt a fedélzeten, mert szépen megjelentek a riasztó hangjára, és mindenki igyekezett megtudni, mi történt, mi a teendő… sokan távcsővel kutatták a vízfelszínt, páran szabad szemmel, de nem volt túl szervezett az egész. Én épp egy további felöltözésből tértem vissza a fedélzetre, amikor a kapitány ideges kiabálását hallottam a hídról, miszerint nem akar beszélgetést látni, mindenki nézze a rohadt vizet, akár a barátunk is lehetne a vízben! Nem sokkal később végre összehívatott mindenkit a szalonba, és eligazítást tartott. Két csoportra osztotta a társaságot, a kabinjuk elhelyezkedése szerint jobb (starboard side) illetve bal (portside) oldali csapatra, így két őrség alakult, melynek tagjai 20-20 percet töltenek a fedélzeten, egymás között felosztva, ki melyik sávot figyeli a vízen. Merthogy nem szabad ám pásztázni a tekintettel, sokkal hasznosabb, ha egy irányba néz merően az ember, és figyeli, nem bukkan-e fel valami a hullámok hátán egymás után többször – a kapitány meg közben úgyis mozgatja a hajót. A beszéd végén Tania vette a bátorságot, hogy megkérdezze, mégis miért kell az eddigi kb. egy óra után még további időt erre fordítani, hiszen csak két tárgyról van szó… mire Jo visszafojtott indulattal, de igen értelmesen elmagyarázta, hogy egyrészt, mert nem szemetelünk a tengerbe, másrészt, mert szüksége van a mentőövre a továbbiakban is, mert az a hajó biztonsági felszerelése, és nem olyan könnyű pótolni. Harmadrészt, hogy a legénység megtapasztaljon ilyen helyzetet, és alkalma nyílhasson gyakorlatot szerezni olyan emberek megfelelő irányításában, mint például Tania, aki láthatóan még mindig nem veszi elég komolyan a szitut… úgyhogy következett néhányszor 20 perc kint a fedélzeten, konkrétan hóviharban, ami közben kialakult. Ettől egyrészt marha hideg volt, másrészt alig lehetett látni, ráadásul lassan alkonyodott. Még jó, hogy Dani elhozatta velem a síszemüveget! Anélkül nagyon meg lettem volna lőve. Érdekes élmény volt amúgy kint állni az orrban, a végtelen, egyhangú vizet vizslatva, elmerengve közben azon, mi lenne, ha tényleg emberélet, egy társunk élete forogna kockán… meg mondjuk konkrétan nem tudtam, hogy néz ki pontosan a cucc, amit elhagytunk! (Az egyik vendégünk vízminta-gyűjtő berendezése volt amúgy, homályos emlékeim szerint egy kis vízisí-szerű utánfutóka, világos színű fából) Időnként egyesek látni véltek valamit, de aztán kiderült, hogy mégse… az első személynek, aki ilyenkor észreveszi a célpontot, az a feladata, hogy rámutasson a karjával, rajta tartsa a tekintetét, és kiabálva hívja a többieket. Hát ez több körön keresztül nem történt meg. A pihenő 20 perceimben a lábaimat olvasztgattam a hídon, és hallgattam, hogy Jo szerint mennyire vagyunk már közel a feltételezett körzethez, ahol valószínűleg leszakadhatott rólunk a cucc. Több, mint egy óra elteltével megkerült a mentőöv! Ettől nagyon boldogok voltunk, Jo még be is ment a szalonba bejelenteni a nagy eseményt, learatni a taps-babérokat. De sajnos további kb. egy óra hiábavaló erőfeszítés után feladtuk a keresést. Minden alkalommal kevesebben jöttek ki az őrségekre, a vendégeknek betelt a hócipőjük. A végén Jo megint mondott beszédet a szalonban, és ismét kiemelte a legénység betanításának fontosságát, mondván, nyilván mindannyian örülnének, ha olyan legénység kezdené őket menteni éles helyzetben, aki tudja, hogy megy ez. Majd' egy órán át válaszolt még a feltett kérdésekre (!), de ezt nem vártam ki, elmentem a kabinba legalább 10 percet pihenni a munkaidőm kezdete előtt…
A második felvonás is bővelkedett érdekes fordulatokban, ugyanis a pihenés helyett MOB gyakorlattal töltött délutánt viharos tengeren történő vacsoráztatás követte! 6:59-kor éppen úgy döntöttünk, hogy az előrejelzés ellenére egyre fokozódó dülöngélésre való tekintettel mégse büféasztalról vacsizzanak a népek, hanem egyenként a konyhából szolgáljuk ki őket – ekkor kezdődött csak igazán a hánykolódós haddelhad. Mire Jana megfordult, hogy kivigye az első három adag ételt, kb. kiürült a szalon, mindenki elspriccelt a tengeribetegségtől tartva: vagy a kabinjába, vagy a fedélzetre. Na remek! Néhányan azért szállingóztak a lazacsültért spenótos tagliatellével, miközben a helyzet egyre fokozódott. A konyhában igyekeztünk mindent a helyén tartani, én persze egy idő után a gyomortartalmamat is… ezúttal a vezető tünet a mindent átható emberutálat lett: mindenkit a pokolba kívántam, legszívesebben megütöttem volna valakit úgy istenigazából. Ehelyett persze émelyegve támasztottam a mosogatót, és folyó víz alatt igyekeztem a tepsitől a tányérokon át a hamutartóig (hogy került oda?!) mindent „gyorsan” elmosogatni… ahh, borzasztó este volt. Néhányan a fedélzeten kurjongattak az oszlopokba kapaszkodva, egyesek teljes léleknyugalommal vacsizgattak. Egy szegény csajszi már éppen betámolygott volna zöld fejjel az útjába kerülő férfi WC-be könnyíteni magán – de Jana elkapta az ajtóban, hogy nem-nem, tessék szépen a korláton áthajolva a tengerbe hányni, majd ő támogatja! Az agyam eldobom, komolyan :-) Így ugyanis nem kell takarítanunk, ha félresikerülne az akció… (csak a hajó oldalát, adott esetben). Cserébe a lányzó kicsit lehányta a nadrágját. Pech.
Persze, mire 9 órához közeledett az idő, lecsendesedtek a hullámok is. Kimerülten érkeztem vágyaim pillanatnyilag egyetlen tárgya, az ágyam nyugalmas ölelésébe. Na nem is igaz, mert Dani igen hozzáértő módon oldotta a dohogásomat, így szépen álomba panaszkodtam magam.
P.S.: azért ha visszagondolok erre a nem egyszerű fél napra, a legviccesebb mégis az az apró részlet, hogy mindezt az egyik szexi fehérnemű-szettben csináltam végig a sok-sok réteg téli öltözék alatt – hát, nem ilyen programra készültem az elején, na.
