2016. 11. 01. Tromsői szép napjaink   A mi hajnali őrségünk idején, egy pénteki napon érkeztünk meg az észak-norvég fjordok közé. Még bőven sötét volt, amikor feltünedeztek a civilizáció fényei, a Spitzbergákhoz szokott szemünk számára meglepő sűrűségben. Volt is kis izgatottság, hogy rendben végigmanőverezzünk az ismeretlen fjordon, de szerencsére csak két álmos szembejövő kollégával kellett lezsírozni a rádión, hogy kinek merre van az előre. Már kirajzolták a napfelkelte fényei a hegyek vonalát, amikor megérkeztünk a városkába, ami számomra tényleg egyfajta riviérai hangulatot tükrözött – állítólag ez itt az „Észak Párizsa”. És nagy örömmel vettük észre a hegyoldalon a különös növényzetet: fáááák! :-) Majd a várakozás feszült órái következtek, mert a kikötés nem bizonyult egyszerűnek: egy építkezés zajlott éppen a parton, és kétséges volt, bepasszol-e az árbocunk a daru betonnehezékei alá… végül második próbálkozásra úgy döntött Jo, hogy igen. És akkor megérkeztünk. És akkor furán éreztem magam: most akkor vége az őrségünknek, ugye. De mi jön ez után? Mi a dolgom, partra vetett tengerésznek, vendégek nélküli vendéglátósnak?! Persze arra ilyenkor még mindig várni kell, hogy kihirdettessék a hogyantovább. Aztán csak eljött a pillanat, hogy megtudtuk: ma szabadnaaap! Úgyhogy rögvest kirajzottunk a partra, ahol az újdonság erejével hatott ránk a kellemes kisvárosi környezet, a verőfényes napsütés, és a világító sárga színben pompázó őszi lombok. Megérkezett a fedélzetre Martin, akit ottfelejtettünk Longyearben, csatlakozott a kis „családhoz” a fedélzeten. Ő cseh, úgyhogy Janának is van végre anyanyelvi társasága! Beosztottuk, hogy melyik este ki fog főzni, mert ugye a szakácsnak is jár a szabadság! (Kis is használta rendesen: amikor csak tehette, elkötötte a motorost, és horgászni indult). Egy praktikus kis óraszerű szerkezet segítségével osztottuk le továbbá a napi mosogatás feladatát: akikre (párosával) a csukott szemmel megforgatott mutató esett, annak a dolga volt a szennyes edényt eltakarítani egész nap. A reggeli is többnyire közös volt, de az nem volt beosztva, többnyire az terített asztalt, sütött zsömlét a többieknek, akinek kedve és ideje volt – Sascha, mielőtt horgászni indult, vagy én. A konyha amúgy elég bosszantó állapotban volt többnyire, mert fellazult a megszokott (sokszor átkozott és fáradságosan fenntartott, mégis szeretett) rend, és folyton olyan érzésem volt, hogy mintha például csak én söpörnék fel néha, vagy én tisztítanám ki a mosogatógépet… ez mondjuk hozzásegített Jana általános állapotának megértéséhez :-)   Shopping-körutak Szabadidőnkben előszeretettel sétálgattunk a városka közelebbi-távolabbi utcáiban. Hamar elég ismerőssé vált a környék, könnyen eligazodtunk az átláthatóan épült környéken. A parttal párhuzamosan futnak a főbb utcák, és remekül lehet shoppingolgatni a boltocskákban! Az egyik kedvenc helyünk a „Polaria” múzeum shopja volt, itt igazán csinos kis darabokat találtunk. Egyfajta skanzen is volt a közelben, de tulajdonképpen számunkra az egész város megnézegetni való érdekesség – szép kis kertváros, ízléses faborítású házakkal, nagy ablakokkal, helyes díszítésekkel és világítási megoldásokkal. Igazán hívogató és lakályos a legtöbbje. Az utcák felkúsznak a fjord partjáról a domboldalakra. Az öböl két partját egy hatalmas, de kecses híd köti össze, és a szemközti hegyoldalon felvonó is várja a kíváncsi látogatókat.   Esti mozizások a szalonban (Birdman, Lucy) Több alkalommal moziestéket rendeztünk a szalonban, kiaknázva a lehetőségeket: projektor és vetítővászon – no meg a barátok által ajánlott sok-sok remek film, amiket magammal hoztam :-) A vacsi utáni események során szépen bekuckóztunk a szalon kényelmes kanapéin, amiket végre magunk vettünk birtokba, vendégek híján. Sort kerítettünk így a Birdman-re és a Lucy-ra – ezúton is köszi az ajánlásokért! Mindkettő érdekes és szórakoztató volt a maga módján. De azért nekem abből az időszakból abszolút a Youth a kedvencem, nagyon mély benyomást tett rám… de ezt nem osztottuk meg a többiekkel, csak a „kisteremben” (=kabin, ágyunk :-) volt a vetítés.   Volcano Ahogy a kikötőben sétáltunk, szemet szúrt nekem egy igazán vonzó jelenség: mégpedig egy wellness-fürdővé átalakított halászhajó! Kerülőúton (mivel a plakátjukon nem szerepelt, megnéztük a neten…) sikerült kideríteni, hogy pontosan mit, mikor és mennyiért ajánlanak, és szerencsére elérhetőnek is tűnt a dolog: megvolt a vasárnap délutáni programunk! Az első teljes szabadnapunkat tehát igazán királyi módon töltöttük: aludtunk 11-ig (!!!), úgyhogy még éppen volt lehetőség szép kényelmesen felkászálódni, és egy könnyű kis reggeli után átsétáltunk a hajókához (a hajókáról, természetesen). Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy megérkeztünk a földi (vagy vízi?) Mennyországba, mert ha létezik ilyesmi, hát szerintem ez az. Barátságos, apró, de igazán praktikusan és kényelmesen kialakított terek, hívogató enteriőr, és egyik csudaságból következik a másik: kellemes bár és apró szalon, faborítás, fókabőrök. Kis öltöző, törölközők, papucsok, majd ki a fedélzetre, elhaladunk az odakészített ropogtatnivalók és frissítők mellett, majd rögtön be a hatalmas napfényablakkal ellátott szaunába! Innen a szintén a kikötőre nyíló kilátással (is) kényeztető, testápoló szerekkel felszerelt zuhanyzóba jutunk, majd az öltözőn át ismét ki a szalonba, ahonnan egy lépcső vezet le a hajó gyomrába, egy kellemes pihenőrészbe, végül a gőzfürdőbe. A legfelső fedélzeten pedig sós, meleg vizű kinti medence vár, és egy létra a legbátrabbaknak: sarki csobbanásra („arctic plunge”) fel! Azaz vérmérséklettől függően be lehet mászni, vagy ugrani az öböl jéghideg vizébe. Hát persze, hogy mindent szép sorjában kipróbáltunk!!! Egy óra alatt testünk-lelkünk felfrissült. A szívélyes vendéglátó csajszi kérésünkre a hajó fennmaradó részét is megmutogatta, és elmondta, hogy sítúrákra is szokták vinni a népet… most ezt képzeljétek el: egy szauna hajón laksz, napközben síelsz, este meg csobbansz a meleg fürdőben… aztán tovább hajókázol a következő síterepre… ááááá!!!   Arctic escape room És a volcano-val még nem volt vége a vasárnapi ajjdetudunkélninek: délután „céges csapatépítésre” járultunk a „világ legészakabbi” szabadulószobájába! (Errefelé előszeretettel reklámoznak mindent így, persze sokszor már megmosolyogtatóan erőltetett a dolog). Ez aztán igazán jó mókának bizonyult. Már az előtérben elfoglalhatta magát az ember, mert az asztalon egy csomó ördöglakatot, és egy Rubik-kockát is találtunk. Két terem állt rendelkezésre, összefüggő sztoriba ágyazva. Öten-öten voltunk egy csapatban, és az volt a küldetésünk, hogy lebuktassunk egy korrupt, hataloméhes bankárt. Persze a mondás az volt kb., hogy százból pár csapatnak, ha sikerült eddig segítség nélkül, és hű, de ügyesek voltunk… de nem is ez a lényeg, hanem hogy tényleg jól szórakoztunk együtt – én Danival, Janával, Martinnal és Mitch-csel voltam egy csapatban, és remekül kiegészítettük egymást, mindenki hozzátett a sikerhez. Azért annak is örülök, hogy sikeresen megoldottuk a feladatot! Nem mesélem el részletesen, hátha egyszer majd ti is eljuttok, én meg lelőttem a poént...   Kirándulás Timon, aki eddig is lelkes kezdeményezőnek bizonyult, Tromsőbe érkezésünket követően hamar előállt az ötlettel, hogy többnapos túrára kellene mennünk. Eleinte ezt elég lehetetlen ötletnek tartottam, mert bár bő egy hetet töltünk itt, nehezen képzeltem el, hogy csak úgy leléphetünk ennyi időre a hajóról… de szerencsére Jo támogatta a kezdeményezést, úgyhogy egyre növekvő izgalommal vártuk a fejleményeket – vajon sikerült-e az agilis fiatalembernek tényleg megszereznie a kulcsosházak kulcsát a helyi turistaszervezettől?! A tervezett hétfő napközbeni indulásig igyekeztük nem teljesen beleélni magunkat, mert azt már megszokhattuk, hogy a hajós élet sokszor teljesen kiszámíthatatlan, és valójában „szabad” csak akkor vagy, ha lelépsz, és jó messzire jutottál. De nem kellett csalódnunk: Timon nem üres kézzel tért vissza! Nem volt hát hiába a több napos lelkes térkép-nézegetés és útvonaltervezés! Nosza, akkor gyerünk összepakolni, egy teljes és két fél napi ruhát, és élelmet, meg némi takarót kell magunkkal vigyünk – minden mással felszereltek a kis házak állítólag. Én persze kineveztem magam hadtápfelelősnek, úgyhogy mindent összeszedtem a konyhában, amit érdemesnek és hasznosnak tartottam felpakolni, és szétosztottuk kis csapatunk tagjai között. A közeli Turistinfo elől induló buszt kissé megvárakoztatva útnak is indultunk, és egyórás út után kiszálltunk – a csodaszép „semmi közepén”. Az első túra-szakasz rövid és kellemes volt, éppen jó arra, hogy ismerkedjünk a tájjal, a terepviszonyokkal. Még bőven sötétedés előtt elérkeztünk első éjjeli menedékhelyünköz, ami azt hiszem, mindannyiunk várakozását felülmúlta… ahogy a sötétedéssel felderengő, egész égboltot hosszan beborító északi fény-kavalkád is. Igazán barátságos helyünk volt, és kellemesen elüldögéltünk-beszélgettünk-teáztunk a vaskályha melegében a gyertyafény mellett (áram és víz nincs, utóbbit a patakból kell hozni). Másnap délelőtt komótos készülődés után indultunk neki lelkesen a domboldalnak. Bandukolás közben elméláztam azon, hogy milyen vicces lenne, ha most valakivel találkoznék, és elmondanám, kiféle-miféle vagyok, az valahogy így hangzana: „magyar pszichológus vagyok, egy holland vitorláson dolgozom vendéglátósként, és a Spitzbergákról visszafelé álltunk meg Tromsőben, amikor kiszálltunk kirándulni egyet errefelé...” azért ez igazán viccesen, illetve fantasztikusan hangzik, nem?! A túra legizgalmasabb része aztánaz volt, amikor egy szélesebb patak partjára érve bizonyossá vált, hogy nem tudunk száraz lábbal átkelni. A két felkészült gumicsizmás, Dani és Timon próbált felkészülni az átsegítésünkre, én pedig úttörő módon ledobtam a bakancsom, feltűrtem a gatyát térdig, és frissen belegázoltam a még frissebb folyóba… elsőre mondjuk jó móka volt, de másodjára már inkább bosszantott, pláne, hogy a várva várt ebéd helyett voltam kénytelen ismét megválni a lábmelegítőmtől. Úgyhogy amikor legközelebb, már napnyugta környékén döntési helyzetbe kerültünk, akkor egy ideig csak hallgattam a különböző hosszúságú és nehézségű útvonalak melletti és elleni érveket, majd röviden és határozottan közöltem, hogy én most a biztonságos variációt akarom, lehet engem szidni :-) szerencsére könnyen belement mindenki, ajándékba kaptunk is egy csodálatos naplementét (l. „Mordoros” képek), és a szürkülettel, egy hídon átsétálva (micsoda luxus!) megérkeztünk következő, aprócska lakunkba. Ahol kölcsönös meglepetésünkre nem csak kis csapatunk „előreküldött helyőrsége” fogadott, hanem egy azáltal kissé pórul járt német srác is, aki egy kellemes kis magányos estében reménykedve húzta meg itt magát. Nos, igencsak megtelt velünk és a végre megcsapolt 2,5 kg-os babkonzervünkkel a kis hatszemélyes kunyhó, de megint egy vidám estét töltöttünk együtt. Reggel a külön kis fészerben lévő luxus-budiban könnyíthettem magamon, elragadtatott hangulatban: hiszen nem csak, hogy csodálatos kilátásban gyönyörködhettem közben az ablakon át, de még az alfelem se fázott, mert a norvégok értenek az ilyesmihez, és nem ám holmi rideg deszkán kénytelen kuporogni az ember, hanem a testmeleget kellemesen megtartó hungarocellből van az ülőke! Egészen különös élmény volt a harmadik túra-szakasz első fele, mert pontosan szemben haladtunk a nappal, ami hiába igyekezett, csak nem emelkedett igazán a horizont fölé – így folyamatosan a szemünkbe tűzött. A táj, ahogy néha hátrafelé pislogtam, egészen Gyűrűk Urás volt, de sokat tényleg nem láttam belőle. Aztán jutott mára egy jóféle kaptató is, persze a sziklás meredély tetején kárpótolt a kilátás – és a tudat, hogy mennyire jó döntés volt ezt nem tegnap estére bevállalni! Még egy kicsit továbbmenve megtaláltuk a következő kunyhót, és isteni kávészünetet tartottunk rögvest. Majd útnak indultunk, Timon szerint lefelé, ami egy jó ideig még fölfelé volt :-) De aztán tényleg ereszkedni kezdtünk, amikor megpillantottuk Tromsőt a hegyek között. Az utolsó útszakaszt számomra már a melankolikus nosztalgia hatotta át, ahogy egyre elcsigázottabban bandukoltam az egyébként igen barátságos fenyőligetben: előre sajnáltam, hogy vége ennek a varázslatos pár napnak. Szerencsére elnyújtottuk még a búcsút egy utolsó megosztott Tony's csokiszelettel (thx to Mitch), és finom fűszeres mogyorókeverékkel (thx to Jeroen, alias Mr. Bean, mert ő hurcolta két napig a babvacsinkat :-) - utolsó étkeinket egy helyes kis útszéli asztalnál fogyasztottuk el. A fiúk továbbra is fáradhatatlanul csiripeltek, csak akkor fogyott ki belőlük is a szó, amikor már a civilizáció zajai elfojtották a hangunkat a zajos, poros hídon áthaladva. Azért jó volt ám „hazaérkezni” is Tromső ideiglenes díszére, az Antiguára. Értékeltünk egy jó forró zuhanyt!   Burger King és Polarmuseet De a gyönyöröknek még mindig nem volt határa: a végtelennek tűnő szabadságunk ötödik (!) teljes napja következett! A kirándulás fáradalmait kényelmes kis kabinunkban kipihenve csütörtökön ismét a nyakunkba vettük a várost, a zsebeinkbe pedig néhány újabb ajándékot. Renegát módon egy Burger King-ebéd mellett döntöttünk, haha! De legalább kaptam Halloweenre való tekintettel csontmintás papírkoronát, és piros zsemlés burgert. Aztán múzeumot is látogattunk, hogy azért már a kultúrának is adjunk egy kicsit, és a helytörténeti tárlatokon a fóka-, rozmár-, jegesmedve- és sarkiróka-vadászatról, Amundsen kalandjairól és még sok érdekességről szerezhettünk ismereteket. Meg igazán szép északi fényes képeslapokat is :-) (bocs, de a bálnahangot kiadó verziót végül otthagytam).   Végre megint lehet dolgozni! :-) Pénteken aztán már kihirdettetett 10 órára a legénységi találkozó, és már úgy voltunk vele, hogy ideje egy kis munkálkodásnak. Úgyhogy a kényelmesen elnyújtott közös reggeli után tényleg nekifogtunk a tisztogatásnak, rendezkedésnek, és az újult erő igazán hasznosnak bizonyult! Délután pedig egy újfajta szórakoztató élményben volt részünk: Sascha és Christel elment bevásárolni, mivel Tromsőben nem szállíttattuk az ellátmányt a hajóhoz. Nos, ennek folyományaként a közeli Sparból 9 db gurulós kocsiból álló konvoj zörgött végig a városka utcáin, teli az egy hétre elég földi jókkal… nem is tudom, ez volt-e viccesebb, vagy amikor Danival ketten noszogattunk vissza fejenként 4, illetve 5 kiürült szekeret! Mindenesetre, mire végeztünk ezzel a nem mindennapi bevásárlással, már igencsak benne jártunk a délutánban, de az ebédre még nem került sor – természetesen a pizzák abban a pillanatban lettek kész, amikor megérkezett a közértből a telefon, hogy aki él és mozog, induljon a kocsikért. Úgyhogy 5 felé elfogyasztottuk jó étvággyal a kissé törődött pizzákat – de hát aznap estére mi vállaltuk Danival a főzést, már kb. hetek óta beígértük a magyaros vacsit, és előző nap szépen be is vásároltunk egy jó paprikás csirkéhez tejfölös uborkasalátával! Úgyhogy egész elbizonytalanodtunk, hogy érdemes-e még nekiállni. Végül aztán felszívtuk magunkat, és „csakazértis” elkészítettük a csiripörit. Mondhatom, igazán megérte! Számomra azért, mert dagadhatott a mellem a büszkeségtől, hiszen igazán remekül sikerült a művünk, a többieknek pedig kétségtelenül, a gasztronómiai élmény miatt: simán befalták majd' az egészet, kései ebéd ide vagy oda!   Crew vacsi @ Kaia Az utolsó vendégmentes estén (amit, már szinte pirulva mondom, ismét egy igazán vérlázítóan lusta és kényelmes délután előzött meg – addig fajultak a dolgok, hogy még egy arcmaszkot is feldobtam a körömreszelgetés mellé, teljes volt a wellness…) úgy alakult, hogy az egész legénység elindult együtt a városba vacsorázni. Eredetileg egy közeli steakhouse-ba mentünk volna, de ott nem volt hely – úgy tűnik, a szombat este errefelé is a legtöbbek számára kimenős. Elkezdődött a kellemetlen tétovázás az utcán, hogy akkor merre tovább, amikor Daninak mentőötlete támadt, és bedobta azt a helyet, ami előtt már sokszor elsétáltunk, és „norvég specialitásokkal” hirdette magát a kikötőben. Átütő lelkesedés ugyan nem követte a felvetést, de mivel senkinek nem volt jobb ötlete, én meg határozottan elindultam előre, hát követtek. Végül egész jól sült el a dolog, tényleg nagyon szép volt a hely, egy jó nagy kerek asztalhoz tudtunk leülni, az étel is finom volt (rénszarvas – de szerintem a hazai simán jobb ;-), és a tetejébe még belefutottunk egy magyar picércsajsziba is! Úgyhogy jól tettük, hogy ez alkalommal mi ketten is csatlakoztunk a társasági élethez, ez az esemény szépen lezárta ezt a csodás tromsői vakációt.