Az utóbbi napokban egészen szokásommá vált, hogy amikor a délutáni partraszállásokból visszahozzák a vendégeket a gumimotorosokkal, bekéredzkedem Dani mellé, és csónakázom egyet csak úgy. Pont jó az időzítés, mert 6-tól dolgozom, úgyhogy bele szokott férni egy-két kör. Christel legutóbb már meg is jegyezte kedélyesen évődve, hogy „a hercegnő ismét délutáni csónakázására indul”? Jó kis móka ez, már csak a változatosság kedvéért is. Jól felöltözni, felölteni a mentőmellényt, csapatni egyet a hullámokon, más perspektívából körülnézegetni… haha, egyik alkalommal még várakoznunk is kellett egy kicsit, mert ahogy közelebb értünk a társasághoz, arra lettünk figyelmesek, hogy mindannyian fehérneműben ugrálnak a jeges habok között! Meg kellett várnunk, míg felöltöznek… óriási!

Ja, egyszer meg Nemo esti pisiltetése volt a csónaktúra-apropó :-)

Avagy mi a teendő akkor, ha arra kényszerülnénk, hogy elhagyjuk a hajót? Erre, és pár másik -féle vészhelyzetre vonatkozó feladat-listák több helyen ki vannak függesztve a hajóban, minden legénységi tagnak megvan a személyre szóló teendője. Nekem ebben az esetben figyelmeztetnek kell a vendégeket, hogy öltözzenek fel minél melegebben, le kell küldenem őket a gyülekezőhelyre, és segédkeznem kell a megszámlálásukban. Amikor gyakorlatot tartunk, akkor persze előre megbeszéljük a hídon, hogy mi hogy legyen – most is így történt, aztán Jo megnyomta a riasztógombot, felharsant a szaggatott riasztó, és bemondta, hogy ez egy gyakorlat. Számomra ezúttal egy másik érdekes teendő is akadt: felöltöttem ugyanis az egyik mentőruhát! Ez nem egyszerű dolog, de érdemes, mert sokkal meghosszabbítja a túlélési esélyeket akár a hideg vízben is… szerintem a fotó magáért beszél. A népek amúgy élvezték, és kifejezetten szépen, fegyelmezetten csinálták végig a gyakorlatot. Amikor a végén minden szükséges eszköz és mindenki, mentőmellényben a fedélzeten hallgatta a kapitány szavait, már Nemo is megnyugodva nézelődött a kör közepén ülve.

És ha már így belejöttünk, gyorsan egy tűzeset-gyakorlatot is tartottunk, ez egyszerűbb, mert csak a legénység egyes tagjait kell mozgósítani hozzá. Nekem például el kell zárnom a légbeömlő nyílást, ezt most ki is próbáltam – sikerrel.

A gyakorlatok végén összeültünk a legénységgel a hídon, és megosztottuk a tapasztalatokat. Illetve, Sarah meg kiosztott valamit – méghozzá mindegyikünknek külön-külön személyre szóló meghívót az esti jelmezbálra! Beöltözés kötelező :-) Mondom, hogy ennivalóak ezek a művészek.

Az még hagyján, hogy a fürdőszobában faltól falig kitámasztva tudtam csak megfésülködni. Megadóan flippereztem végig a folyosón faltól falig, és még a forró kávémmal is feljutottam Danihoz a hídra. Sőt, sikerült a zsömléket is berakni a sütőbe, de aztán ¼ 7 körül feladtam: az őrülten hánykolódó hajóban a konyha minden zegzuga mozgott kb, vándoroltak a ládák a szekrény alatt, lengedeztek a merőkanalak a falon, a bögrék a plafonon… én meg persze egyre inkább tengeribeteg lettem. Úrrá lett rajtam a reménytelenség, kiszolgáltatottság ólmos fáradtságának és a felajzott kétségbeesésnek erős keveréke, mindemellett persze testi gyengeséggel és émelygéssel. Úgyhogy egyszerűen csak leültem a padlóra, igyekeztem valami stabil pózt felvenni, és… és próbáltam életben maradni. A tárgyak már szokásosnak, így biztonságosnak tűnő pályán mozogtak körülöttem. Én meg tulajdonképpen nem kívántam a pokolba az egészet, és nem bántam meg ezerszer, hogy idejöttem – csak egyvalamire vágytam mindennél jobban, hogy ne kelljen a konyhában lennem, és valamit, bármit csinálnom, hanem lemehessek a meleg, puha, sötét ágyikómba és lekucorodhassak, átadva magam az így már kellemes ringatózássá szelídülő őrült hánykolódásnak. Még megtisztulni se sikerült, a kávé végül bennem maradt, hiába botorkáltam át a keszekusza gumicsizma-rengetegen a mosdóba.

Egy idő után elkezdtem fázni. Nagy nehezen felálltam, takarót kanyarítottam a derekam köré. Kiborult egy nagy kanna tisztítószer a földön, a szekrények alatt – már ez se érdekelt igazán, egy-két rongyot rádobtam, majd a túlélők feltakarítják. Agóniámból Dani szabadított ki, kedvesen és határozottan rám parancsolva, hogy menjek fel vele a hídra, itt most úgyse tudok mit csinálni… ott legalább meleg van (valamennyire), és kilátni. Még egy takaróba bugyoláltam magam, és némi megkönnyebbüléssel hagytam magam rábeszélni, hogy késleltessük a reggelit, úgyse fog senki feljönni enni ebben az ítéletidőben… úgyhogy az amúgy szépen derengő pirkadat fényeinél bóbiskoltam 8-ig. Olyan szintű orkán volt a rossz irányból, hogy kapitányi parancsra egyszerűen visszafordultunk, nem engedett ki bennünket az Is-fjord.

Másnap reggel ugyanez pepitában: felkészültünk a legrosszabbra, 8-kor horgony fel – ez volt a terv. De éjszaka két horgonnyal és két teljes horgonylánccal sem maradtunk a helyünkön, időnként vissza kellett kapaszkodni a motor segítségével, úgyhogy továbbra sem volt remény a „nyugodt” öböl elhagyására. Jo szerint ilyen szembeszéllel teljes gázon is lassabban haladnánk, mint ahogy két horgonnyal sodor minket a szél a másik irányba. Úgyhogy maradtunk, de ezek a helyes művész-népek jól elszórakoztatták magukat egész nap társasjátékkal, jógaórával – illetve néhányan fürdőzéssel a tengerben!

Ez is megvolt, a csodaszép Aurora Borealis! Egyik este már elvonultunk a kabinunkba, de szerencsére még csak félig szunyáltunk bele a beszélgetésbe, úgyhogy nem fájt annyira, amikor kopogtattak az ajtón, hogy menjünk fel, és nézegessünk az égre. Azért eltartott pár percig, míg magamra aggattam néhány ruhadarabot – de igazán megérte benőtt szemmel felpislogni az amúgy is gyönyörű, csillagos égre a hidegben dideregve! Mint valami pillekönnyű fátyol derengett elnyúlva a horizont felett a tűnékeny zöld fény, puhán és gyorsan változtatva az alakját, kiterjedését. Mondjuk, biztos még érdekesebb élmény lehet olyanoknak, akik nem városi környezetből jöttek :-) Mert ez akár valami mesterséges alkotás is lehetne tőlem, aki hozzá vagyok szokva egy city-dzsungel mindenféle mesterséges jelenségeihez. Csak úgy plusz érdekességként jegyzem meg, hogy ugyanazon időben lézerfénnyel szívdobbanás-ritmust lövöldöztünk a fedélzetről az Univerzumba. Vannak itt mókás arcok :-)

Végre én is részese lehetek ennek az élménynek, és saját véleményt is alkothatok róla, ha már ennyit és ennyi félét hallottam róla a többiektől. Szóval ezek a „művészek” tényleg teljesen már társaság, mint a szokásos német vagy holland felső középosztályból érkező kedélyes, lagymatag, beszabályozott hatvanasok (és itt most nem az életkort szólom ám le)! Sokféle népek, köztük sok amerikai, de még egy Luxemburgban élő magyar nő is akad. Többnyire fiatalok, és mivel már utószezon van, olcsóbban juthattak hozzá az úthoz. Ennek megfelelően (is) érzékelhetően nem hordják annyira fenn az orrukat, és igazán hálásak mindenért. Illetve, a legénység sincs annyira oda, hogy szórakoztassa és elkápráztassa őket. Ezen a módon is bebizonyosodik hát a számomra, hogy Pál Ferinek igaza van, amikor arról szól, hogy a boldogság titka az alacsony elvárás: ezzel a csoporttal pont ennek az igazságnak megfelelően alakul az élet! „Alacsony költségvetésű” csoport, ráadásul az utolsó itt a Spitzbergákon idén – nem várhatnak el sokat – nem kell nagyon tepernünk – alapból jó fejek – mi is lazábbak vagyunk… ideális! Nincs jegesmedve-para („MINDENKÉPPEN találnunk kell nekik egyet!!!), nincs kenyérsütés (teljesen jól elvannak a toastkenyérrel meg a friss zsömlével), nincs Captain's Dinner, egyszerűbben a meleg étkezések is… igen, tényleg szertelenebbek és rendetlenebbek, de messze nem ez a legfőbb jellemzőjük. Számomra sokkal inkább kiugrik a kedvességük, egyéniségük, segítőkészségük, kreativitásuk, közvetlenségük. Például van egy kék punk-hajú, festett körmű piercinges srác, aki csetlik-botlik hatalmas citromsárga gumicsizmájában, és egy hímzőrámával (!) megy a partra a motorcsónakban, hogy megörökítse a hegyvonulatokat… a két legkorábban kelő pasas meg a minap rögtönzött opera-duettben köszöntötték egymást és a reggelt a szalonban. Teljesen olyan a hangulat, mintha egy osztálykiránduláson lennénk! Jo a szigorú igazgató bácsi (aki az elromlott vízkészítő berendezés miatt diagramot rajzol a szalon falára az aktuális vízkészletünkről pl., illetve strigulázza, ki hányszor felejti el beírni magát a hajóról való távozáskor a napi kirándulások alkalmával). Sarah, a túravezető (aki magával hozta Nemo nevű leszerelt szánhúzó kutyáját is) mint meleg, de határozott ofő-néni kormányozza a hebrencs bagázst, és andalító rádióbemondó-hangján minden reggel és este beszédet intéz hozzájuk a teendőkről. Mi meg a tanári kar többi tagja vagyunk :-) Egészen szeretetteli érzés önt el, amikor a széjjelszórt bakancsokat fésülgetem a folyosón, hogy fel tudjak porszívózni. Valahogy más nekik dolgozni, nincs bennem az a feszkó, de lehet, hogy a gyakorlat is teszi – az meg tuti, hogy Jana is sokkal nyugisabb. Meg itt van Sylvie is, aki szintén többször dolgozott már a hajón korábban, és sokat (a pletyós Christel szerint TÚL sokat is :-) segít nekünk. Most a változatosság kedvéért norvég csicsergést is hallgathatunk, mert a túravezetők egymás közt ezt a nyelvet használják – aranyos, dallamos.

A negyedik turnus alatt nem voltam olyan termékeny, mint korábban – ez az egyetlen írás született. Megnyugtatásotokra közlöm, hogy én továbbra sem unatkozom azért, nem ez az oka annak, hogy nem ontom az újabb és újabb érdekes eseményekről szóló történeteket.

Egy pár említésre méltó mozzanat az utunkról: például megfürödtem a tengerben :-) Igen, bizony, fogtam magam, és egy szép napos délelőttön (persze a többiek felbujtásának engedve) „bikinire” vetkőzve kiszaladtam a fedélzetre, leszaladtam a motorcsónak számára odakészített acéllépcsőn (a vendégek éppen fókanézőben csónakáztak a közeli part mentén, ugyanott, ahol a múltkor mi is), és rövid hezitálást követően becsobbantam a vízbe. Nem mondom, hűsítő élmény volt, elsőre egy percet lebegtem benne kb., aztán kimásztam, de felbátorodva visszamentem még egy körre, és mintegy másfél percet úszkáltam a hajó mellett. De már ennek a végére is mintha millió tűvel szurkálták volna a bőrömet, és egyre lassabban bírtam csak mozogni! A slusszpoén, hogy aztán meg nem volt forró víz a zuhanyzóban… mindegy, a langyosat is kellemesen melegnek éreztem!

Ja, és hajóidőt írtunk ezen az úton: délután 2-kor átállítottuk az óráinkat 3-ra, és onnantól kezdve ennyi volt az idő a hajón, a vendégeknek is jól megmondtuk. Tettük mindezt azért, hogy a délutáni programokat ne falja fel az út során majd az egyre korábban érkező esti sötétség – reggeli utánra meg még így is minden nap kivilágosodott már.

Megint jártunk Ny-Alesundban, a világ legészakabbra fekvő településén, ugye, és nagyon izgatott voltam, mert munkaidőm kezdete dacára engedélyt kaptam, hogy kimehessek a boltba! Mert csak a kedvünkért nyitott ki, amikor odaértünk, este 7-től egy fél órára (!). Christel kedvesen elvállalta, hogy besegít addig helyettem. Siettem is nagyon, boldogan cuppogtam az út sarában. De kár volt annyira sietni: a bolt kb. 15 perccel később nyitott… úgyhogy már nagyon örültünk, mikor odagurult a bicóján a boltos néni. A cipőinket levetve tódultunk a vendégekkel az üzletbe, kedvünkre csemegéztünk (a legjobb az itteni gyapjúzokni, és rénszarvasbőr talpbetét!). Sajnos, mégsem lehetett Euróval fizetni, úgyhogy ebből lett egy kis bonyodalmam, ráadásul a szép pecsétes képeslapjaimra is kellett még bélyeget is venni, mert nem volt postaláda… na mindegy, azért még simán visszaértem a hajóra a vendégek – és így a vacsikezdés előtt, az ígért időre.

Aztán, mi volt még. Az egyik vendégünk 50. szülinapja, és nagyon kedélyes kis partyzás kerekedett este, tánc, iszogatás meg minden, miközben kikötöttünk (erős parti szélben, gratula a hajózó személyzetnek! :-) Piramyden, az elhagyott orosz bányaváros partjainál. Még az ajándék italából is megkínált Steve, a szülinapos, finom krémlikőrt kapott (és pezsgőt, már reggelihez tálaltam neki :-).

Ez egy nagyon jó kis társaság amúgy, hollandok, németek, és a változatosság kedvéért britek. Az eddig megszokottnál sokkal többször köszönték meg a munkánkat, és sokkal feldobottabb bagázs volt: minden este hosszan iszogattak a bárnál, beszélgettek. Mondjuk, ennek megvolt a „hátránya” is, alig bírtam kinn a bárban, olyan gyorsan kellett kiszolgálni őket. Na, ráadásul ki kellett pont cserélni a söröshordót, és rendben ment is a dolog, de lányos zavaromban elfelejtettem visszakapcsolni a szén-dioxidot, úgyhogy egy idő után csak nem akart habosodni a sör… már ott sorakoztak a gyászos, sárga löttyel teli korsók a pult mögött, meg persze az eddig igazán dicséretre méltóan türelmes és megértő szomjas emberek előtte, mikor rászántam magam, hogy segítséget kérjek Janától. Ő persze rögtön észrevette, mi a gond, úgyhogy ki is javítottuk. Elkezdett jönni a szép habos sör – de számomra ez volt az utolsó este, amit a bárban töltöttem… azóta inkább mosogatok a biztonságos kis konyhában egész este.

Eljutottunk a harmadik film megnézéséig is – az „Esküvő monszun idején” került sorra, két estét szépen megtöltött. Ajánlom mindenkinek, igazán hangulatos darab!

Kíváncsian várjuk a következő utunkat, több okból kifolyólag izgatott a legénység. Egyrészt ez lesz az utolsó utunk, másrészt különleges társaság érkezik: „a művészek”. Hogy ez alatt mit értsek, arra ahány kollégát kérdeztem, annyiféle válasz érkezett. Sascha: mindenféle fura étkezési szokásaik vannak, változatos kívánságaik, és lehetetlen időpontokban bukkannak föl ennivalóért (mondjuk, megjött róluk a céges email, és tényleg van egy-két érdekes kívánság, pl. „nem eszem szárazföldi gerinces állatot”, vagy a „peschetarian”, aki vega, de halat eszik azért). Christel: sokáig fenn vannak este bulizni, reggel meg jó későn kelnek. Jana: idegesítő bagázs, oda kell rájuk figyelni, mert elcsennek mindenféle konyhai eszközöket, és képesek összefestékezni, meg mindenféle inadekvát módokon használni azokat. Dani: idejönnek ihletért, és festegetnek, meg szobrászkodnak. Úgyhogy már én is érdeklődve tekintek a következő, két hetes utunk elébe. De előtte még Captain's Dinner, meg Changing Day… és persze a várva várt nagyobb lélegzetvételnyi szünet órái is Longyearbyen-ben, sok aluszkálással, shoppingolással, netezéssel, ez meg az.

P.S.: 1. megvolt a Captain's Dinner, 2 órával többet melóztam miatta, és 2x megtapsoltak a vendégek bennünket, a köszöntő beszéd előtt és után... egész könnybe lábadt a szemem a meghatottságtól.

2. másnap, azaz a changing day reggelén 8-kor jöttem rá a kész reggeli és a tök üres szalon kombinációja kapcsán, hogy valószínűleg visszaálltunk helyi időre, csak nekem felejtettek el szólni... úgyhogy sikerült aznap hajnal 5-től este 6-ig dolgozni :-)

Szerencsére tulajdonképpen ez két nap, el is mondom mindjárt, hogy hogy is néz ez ki. A turnus utolsó előtti napjának estéjén visszaérkezünk Longyearbyenbe, ahol vagy ki tudunk kötni (ha van hely nekünk), vagy horgonyra állunk a kikötő közelében. Előbbi esetben az első dolgunk, hogy gyorsan kihordjuk az összes szemetet, ami az út alatt keletkezett, és eddig kénytelenek voltunk magunkkal hurcolni, természetesen változatos lukakban a tatfedélzeti pad alatti rekesztől a hajó gyomráig legalul. Utóbbi esetben viszont ez is a következő napra marad… a váltónap közeledtével már a megelőző napok során is igyekszünk előre dolgozni magunknak, azaz olyan teendőket elvégezni, amit kicsit előbb is lehet, és akkor legalább azzal már megvagyunk (pl. falmosás a szalonban, a folyosókon). Ami szintén van már előző naptól, az az Internet :-) mint például épp most is, mert Barentsburgban, az elhagyatott, és komplett múzeumként működő orosz bányavárosban vagyunk, innen indulunk mindjárt L.-be.

Szóval, a „changing day”-t megelőző este más, mint a többi, mert kikötőben vagyunk, így mindenki lazíthat, ihat például… kell is egy kis kikapcs, hogy rákészüljünk a másnapi iszonyatos zúzdára! A vendégek még kapnak egy reggelit elmenőre, de aztán legkésőbb 10-kor már gondoskodunk róla, hogy ne érezzék magukat kifejezetten kellemesen a fedélzeten, és betartsák a kért távozási időt. Hatalmas felfordulás kezdődik, a konyha romokban, halmokban áll a takarítós vödör, rongy, szer, kefe, miegymás… először a fedélközt rohamozzuk meg, mindenkinek megvan a feladata. A besegítő tengerészek, esetleg barátok falat mosnak, mosdókagylókat és tükröket tisztítanak, ágyat húznak, porszívóznak (a fedélzetet már valszín előző este felmosták). Az ennél egy fokkal kevésbé szerencséseknek (pl. a túravezetők, ha maradnak segíteni) a WC-k jutnak osztályrészül (nekem amúgy ez a kedvencem, de tényleg. Legutóbb ezt is nekem kelletgt csinálni a szokásos mellett), az én jussom a fürdőszobák teljes körű kivikszolása (falak, padló, szaniterek fényesítése). Mindez ugye 17-szer, mert ennyi vendégkabinunk van. Az egyik kabinban magnó és hangszóró, üvölt Elvis, vagy akárki, aki jó pörgős talpalávalóval tartja bennünk a lelket. Jana pörög, ellenőriz, feladatot oszt, pakolja a két mosó- és ugyanennyi szárítógépet (egyszerre 2 garnitúra ágyneműhuzat fér beléjük, szorozzuk csak fel… és akkor még ott vannak a lepedők, és fejenként két törölköző). 12 óra körül érkezik a kajaszállítmány, ilyenkor valaki elüvölti magát, hogy megérkezett, mindenki eldob mindent, és láncot alkotva rámoljuk be a mérhetetlen mennyiségű ládát, dobozt a következő útra elegendő mennyiségű élelmiszerrel. Amit persze nem lehet csak úgy behányni, hanem egyúttal mindent a helyére kell tenni (ez a reggeli műszakos vendéglátós és a szakács feladata legfőképp), hogy aztán egyrészt könnyen megtaláljuk, ha kell, másrészt szépen be legyen ugye sveifolva, hogy ne viselje meg az esetleges rázós időjárás a hajóban. Aztán ki-ki folytatja a félbehagyott suvickolást. 13 óra körül újabb rövid szünet, ezúttal a célból, hogy magunkba tömjünk valami izmosat – közösen ülünk le ilyenkor ebédelni a szalonban, és a babos-tojásos-krumplis disznó felett a kapitány mond egy-két visszajelzést a vendégektől, meg odaadja a borravalót. Kitaláltátok: ezután mindenki vissza, suvickolni… jó esetben 18 óra körül végzünk lent, és kicsit még szüttyögünk a szalonban, réz korlátok fényesítése, székek kiszabadítása, felmosás, ez-az… de aztán hamarosan kezdődik az a pár óra, amit egyáltalán szabadidőnek nevezhetünk az itteni heteink (többeknek inkább hosszú hónapok, háromnegyed év) során: estétől másnap délig-kettőig, amikor is az új vendégek felléphetnek a fedélzetre, mehet a bármi! Bandázás, ivászat a hajón, vagy akár a l.-i citylife-ba is bevethetik magukat az étteremre, pubra vágyók. Másnap senkinek se kell (délelőtt) órára kelnie, micsoda felszabadult érzés!

Számomra az eddigi tapasztalatok szerint ilyenkor a legvonzóbb program egy kiadós, forró zuhany, majd önfeledt heverészés, hovatovább filmnézés az ágyban! Végre nem kell számolni a kettesben töltött perceket (annyira). Aztán naaaaaagy alvás, hogy másnap 9-kor indulhassunk L.-be, netezni a bevásárlóközpontban - csak ott elég erős ahhoz, hogy feltölthessem a fényképeket, illetve elég nyugodtak a körülmények, hogy beszélgethessek is az otthoniakkal. Fura érzés amúgy, mert nehéz átkapcsolni olyan emberekkel való kommunikációra, akik nem „evilágiak”… engem ugyanis teljesen beszippantott az itt és most, ennek minden előnyével és esetleges hátrányával együtt :-) úgyhogy ebből a szempontból már tuti sikeres ez a kaland. Nade vissza a jelen írás eredeti témájához: nekem délre már a szalonban kell lennem, befejezni az előkészületeket, rendbe vágni a szalont. Eddigre már mint éhes farkasok gyülekeznek a vendégek a parton, illetve egy-két túravezető már megérkezett, a hídon hesszelnek. Kettőkor megindul a roham, cipeljük lefelé a bőröndöket, és újra átéljük, milyen élmény az „újakkal” először találkozni, még fogalmuk sincs, mi merre hány méter, esetlenül és tanácstalanul botladoznak, mindenki mindent egyszerre szeretne, csupa ismeretlen arc, mindenki minél gyorsabban szeretné megtalálni a kabinját… aztán elkezdődik az egyik kedvenc részem: Christellel minden vendéget egyenként felkeresünk, azaz odamegyünk hozzájuk, ahogy a fedélzeten téblábolnak (vagy a kapitányhoz állnak sorba, akinél adat- és betegség-egyeztetés zajlik), és fényképet készítünk róluk, amit majd kiteszünk tabló képében a szalonban (hogy mindenki láthassa, kinek mi a keresztneve, meg hol lakik), meg a konyhában (amire ráírjuk, kinek milyen különleges étel-igénye van). Ez azért jó, mert így mindenkivel lehet egy-két nyugis percre találkozni, megnézni, „megszagolgatni” őket. És persze beszédesek ezek az első benyomások, a mostani turnus leendő legkukacoskodóbb vendégét már a fotózáskor kiszúrtam :-)

Majd 16 óra körül összejön mindenki a szalonban, és a kapitány rövid (potom egyórás), ámde velős formában informálja az újoncokat a keretekről. Rendkívül fontos ez (ebben a „csoportban” is), mert így tényleg mindenki értesül az alapvető, és sokszor kontraintuitív biztonsági, viselkedési szabályokról, általános napirendről.

Ezt követően elindul a szokásos rend, 19 órakor vacsi, ki-ki a saját műszakjának megfelelően dolgozik, vagy pihen. A hajóka is elindul, mert szigorú ám az időbeosztás, nem lehet sokáig állomásozni az „úszó kikötőben”. Még ki lehet használni az Internet utolsó foszlányait, aztán ismét „elveszünk” - számunkra a fjordok, gleccserek, jéghegyek, jegesmedvék – illetve mindennapos rutin-daráló világában, számotokra pedig valszín az éterben :-) Mialatt én szorgalmasan írogatom a blogbejegyzéseket, ti pedig olvasgathatjátok. Üdv a következő „wechseltag”-ig!

Erről az eseménytípusról már az Artemisen töltött tavalyi hetek után is meséltem, mert elég meghatározó élmény volt, de most még teljesebb a rálátásom, úgyhogy érdemes árnyalni az eddigieket (meg mondjuk ez egy sokféle szempontból másképp, rendezettebben és rutinosabban működtetett hajó).

Szóval, a „Kapitány vacsorája” a hagyományok szerint az utazás utolsó (előtti) estéjének ünnepélyes összejövetele, ami megkoronázni hivatott az eddigieket. Technikailag annyi a különbség, hogy a svédasztalos vacsi helyett felszolgálás van, illetve mindenféle különlegességgel igyekszik a vendéglátó személyzet még exkluzívabbá tenni ezt az estét.

Sascha már napokkal korábban elmélyülten töpreng a menüsoron, illetve rohamszerűen kipróbál mindenféle finomságot, amit aztán meg kell kóstolni (nehéz az élet). Legutóbb például este 11-kor találtam őt a konyhai kupi kellős közepén, amint a reménybeli előétel többféle variációit tesztelte… (mókás amúgy, mert a szellőztető berendezés működési sajátossága folytán már felkelésnél, a hajó másik végében lévő kabinunk fürdőszobájába szűrődő illatokból értesültem, hogy valami folyik a konyhában :-)

Jana a leendő dekorációk megálmodásával van hasonlóképpen gondban, keresgéli a megfelelő szalvéta-kombinációkat és hajtogatásmódokat. Illetve, kitalálja, hogy miből van éppen túl sok: lime-ból vagy éppen valami más gyümölcsből, mert akkor azzal díszíti az aperitifes poharakat.

A hajózó személyzetet is idejében elkezdik nyaggatni, hogy „de ugye nem éppen vitorlázni vagy széllel szemben hajózni fogunk az előkészületek és a vacsi idején?!” - hogy a menü inkább csak izgalmas legyen, de ne mozgalmas.

Kicsit olyan az egész, mint a Karácsony: a vacsi napján az „apu csapat” (túravezetők és tengerészek) kitalálja és kivitelezi a gyanútlan „gyerekcsapat” (vendégek) eltávolítását, azaz kiviszik mondjuk őket a partra kirándulni, rozmárt nézni, szemetet szedni, bármit nagyjából, csak ne legyenek láb alatt a hajón délután legalább :-) Így „anyucsapat” nyugodtan (?!) előkészítheti a meglepcsit: a szépen kitakarított és feldíszített szalont, a rögzítésüktől ez alkalomra megszabadított székekkel, a betömködött törölközők híján a bárszekrény üvegajtaja mögött szépen csillogó poharakkal. És mire a vendégkék visszatér(het)nek, addigra már a bárpulton sorakozik a cukorba mártott aperitifpohár-sereg, és a kiürített konyhapulton 40 db előkészített tányér várja, hogy a megfelelő dramaturgiai pillanatban a jól összehangolt vendéglátós csapat dekoratívan megrakodja a végül megvalósult elő- majd főételekkel, végül a desszerttel. A vendéglátósok az alkalomra felöltik a „CREW” feliratú, Antigua-névvel és képpel ellátott türkizkék egyenpólót.

Mindez szépen, olajozottan, csak a rutin kedvéért némi megszokottan ismerős pánikhangulat mellett működik itt az Antiguán, inkább az izgatott várakozás van meg bennem is, mint valami eszelős rohanás. A műszakokat nagyban nem befolyásolja a különleges este, mondjuk az előkészítés miatt kicsit elhúzódhat, de pl. nekem legutóbb szabadidőmre esett a vacsi, és Jana el is küldött szépen pihenni.

Ilyenkor többnyire a vendégek is még oldottabb hangulatban csevegnek, iszogatnak, úgyhogy ha valamikor, hát most elnyúlik kicsit az este.

Az eseményt a kapitány beszéde nyitja meg (miután a főnök mandzsettás ingben, vízhatlan túranadrágban és cipzáros susi-mellényben megjelenik a szalonban), aki örök mosolyával lelkesülten idézi fel az út emlékezetes pillanatait, majd emeli poharát a vendégseregre. Prost!

Egyik délután a várakozásainkkal ellentétben (vagy mondjuk az előrejelzéssel, ami viszont gyakran téved…) igen felerősödött a szél, és meglehetősen dobálta a hajót, amikor az esti pihenőhelyünkként szolgáló fjord bejáratához közelítettünk. Még kellett nyernünk némi magasságot, hogy befordulhassunk az öbölbe, úgyhogy egy ideig viselni kellett a hánykolódást – én már végeztem a műszakommal, mindent rögzítettem lent, és a hídon üldögéltem, figyeltem a fejleményeket. Ilyenkor, fáradtság ide, édes a pihenés kezdete oda, valami izgatott feszültség támad az emberben a fedélzeten, és szívesen osztozik a várakozásban a többiekkel: milyen lesz, ha végre befordulunk. A süvítő szélben a bátrabb kíváncsiak a fedélzeten próbáltak megmaradni, a legvakmerőbbek (meg Uta, a matróznő, akinek muszáj volt) egyenesen az orr közelében harcoltak az elemekkel, amit valahol megértek, mert az amúgy tiszta időben valóban szép látványt nyújtott a harcias tengeri táj. Az egyik „túravezető-növendék” fiatalember (aki egyébként kifejezetten az ifjú és lánglelkű költőre, Petőfi Sándorra emlékeztet) is közéjük tartozott, legelöl nézelődött a hullámok fölé magasodó orrfedélzeten. A kapitány kormányzott, egyszer csak pajkosan megszólal: na, most megfürdetjük a srácot! Azaz: a csávó számára hirtelen az vált a legfőbb feladattá, hogy minden szakmai tudását, rutinját és mókakedvét latba vetve úgy kormányozza az alsó hangon 8-as szélben a tarajos hullámokon billegő acéltömeget, hogy az átcsapó víz pont eltalálja a kíváncsiskodót :-) Pár szurkolója is akadt a nagy vállalkozásnak, egymásnak adtuk a szót a biztatásban, „azt nézd, ott jön egy nagy [hullám], az telitalálat lesz!”, „ott, ott, a harmadik, az lesz az!”… végül is a nagy terv dugába dőlt, Petőfink megúszta a megúsztatást, de azért a pár perces próbálkozás okozta felhőtlen mókázásért megérte.

A helyzet a már korábban leírtak szerint kezdődött: napközbeni pihenőidőmben szundikálok édesdeden a kabinban, amikor a félálommá olvadó szendergés ködén át fürge léptek döngését hallom közeledni. Ajjaj, így csak a legénység közlekedik: „ezek értem jönnek”! Gondolom, és tényleg: kopogtatás az ajtón, kinyöszörgök valami „szabad”-félét, mire a résnyire nyitott ajtóban Uta jelenik meg, és valami olyasmit magyaráz sürgetve németül, majd viszonylagos értetlenségemet konstatálva angolul, hogy bálna, meg hogy van-e kedvem a legénységgel menni megnézni. Igent motyogok, érdeklődöm, hogy 10 perc felkészülési időt kapok-e, amit nyugtáz, majd elszelel. Én meg kótyagosan felkelek, szerencsére már minden ruhadarabomat rutinhelyen tartom, úgyhogy még ilyenkor se jelent gondot gyorsan elkészülni. Közben csekkolom az időt: lassan úgyis felkeltem volna. Mire rétegesen becsomagolva, a szemeimet már éppen kinyitva felbotorkálok a fedélzetre, indulunk is a motorossal, Jo vezet, Uta, Sascha, Rolph (mostani, harmadik utunk túravezetője, amúgy a pasas, akinek a honlapján barangolva először ismerkedtem a Spitzbergákkal, az első képösszeállításokat nézegettem Szepezden a nyáron… :-) is jönnek. Igyekszem gyorsan átkapcsolni a „hű, de szép helyen vagyunk, hű de jó kicsit eljönni a hajóról, hű, de nézzünk körbe hirtelen és lássunk-éljünk át minél többet üzemmódba, és lelkesedésemet feltornázva kémlelem a partszakaszt, ami felé tartunk. Hát nem tűnik fel semmi különös, gondoltam, biztos akkor megkerüljük ezt a félszigetet, és majd utána, utána aztán érkezik bamm, a nagy látvány. De nem, nyílegyenesen a kavicsosan semmilyen domboldal felé tartunk. Már majdnem megkérdezem a többieket, hogy felmászunk-e rá, vagy mi lesz – amikor leesik a tantusz, hogy a part előtti vízből kiemelkedő szürke tömeg bizony nem szikla, hanem egy bálna óriási teteme! Szóval kivételesen nem egy élő példányt volt alkalmunk messziről kémlelni, ahogy a gőzfelhőket a magasba pöfékeli, vagy azon izgulni, hogy sikerül-e elkapni a pillanatot, amikor farkuszonya méltóságteljesen kiemelkedik a vízből, majd a méretes, szinte nem is evilági emlős eltűnik a hullámok között, folytatva rejtélyes emlős-életét. Nem, ez a szegény ámbrás cet kifejezetten nyugodtan és egy helyben feküdt a sekély vízben (l. a fényképeken), úgyhogy a motorosról közvetlen közelről, és hosszú ideig tanulmányozhattuk az elmúlás eme átütő erejű, átmeneti (stílusosan) emlékművét. Szája nyitva, alsó állkapcsában látszanak a fogak, felül csak apró fogacskák sorakoznak. Használt gumiabroncsra emlékeztető bőre elég leharcolt állapotban, össze-vissza kaszabolták serény és éles jegesmedvekarmok és -fogak. Szeme helyén tépett szélű lyuk tátong: ezt volt a legkönnyebb kienni, meg a nyelvét, ami szintén nincs már a helyén. Kicsit furán érzem magam, ahogy lelkesen kattintgatjuk a fényképezőgépeket körülötte – mintha megszentségtelenítenénk, megzavarnánk őt a nyugodt elmúlásban. De azért felülkerekedik bennem is a kíváncsiság, alaposan megnézegetem, mert nem mindennapi látvány tényleg. Értetlenül állok az előtt, hogy a péniszét miért nem rágták már le éhes mackóseregek a nyelvével együtt, azt gondolnám, hogy hasonlóképpen ehető szerv, de láthatóan nem, mert teljes életnagyságban fityeg – természetesen erről is készül fotó, a miheztartás végett a kapitány maga tartja oda a karját, hogy meglegyen a méretarány az örökkévalóságnak (haha).

...és ez az oldala még istenes a bálnának, de amikor megkerüljük, érkezik a feketeleves: eddig mi voltunk szél fölött, most viszont megkapjuk a halál bűzös leheletét! Mit mondjak, gyomorforgató, émelyítő a telt, édeskés-keserű, mindent elárasztó illat, szerencsére eddigre már kinézelődtük magunkat, úgyhogy tovább hajózunk. Még megskubizzuk közelebbről a macikarmolásokat kedvezőbb huzatú helyről, aztán lassan visszatérünk a vidám, élményektől felfrissült vendégekkel – élettel teli hajóra. A bálnát otthagyjuk, hogy további értékes táplálékul szolgálhasson fehér bundás barátainknak; délután hosszasan figyelemmel is kísérjük majd, ahogy kettejük, egymással érdekes „nem akarlak észrevenni, de tudom hogy itt vagy, úgyhogy ennek megfelelően kavirnyálok itt a bálna körül” táncot járva bepróbálkozik a nehezen fogyasztható falatból való csemegézéssel.

Danival aztán elmerengünk szokásos esti beszélgetésünk során, hogy milyen felfoghatatlan mindez: szembesülni egyrészt azzal, hogy ilyen lény valóban létezik, nem csak a könyvben rajzolta a tehetséges és nagy fantáziával megáldott grafikus, másrészt, hogy aztán egyszer csak már nem is létezik, hanem tehetetlenül fekszik, ezzel könyörtelenül arcunkba vágva az elmúlást. Meg azért, ahogy most ezt írom, rájövök: az örök körforgást is, ahogy teste visszatér például jegesmedve formájában újra az életbe.