A helyzet a már korábban leírtak szerint kezdődött: napközbeni pihenőidőmben szundikálok édesdeden a kabinban, amikor a félálommá olvadó szendergés ködén át fürge léptek döngését hallom közeledni. Ajjaj, így csak a legénység közlekedik: „ezek értem jönnek”! Gondolom, és tényleg: kopogtatás az ajtón, kinyöszörgök valami „szabad”-félét, mire a résnyire nyitott ajtóban Uta jelenik meg, és valami olyasmit magyaráz sürgetve németül, majd viszonylagos értetlenségemet konstatálva angolul, hogy bálna, meg hogy van-e kedvem a legénységgel menni megnézni. Igent motyogok, érdeklődöm, hogy 10 perc felkészülési időt kapok-e, amit nyugtáz, majd elszelel. Én meg kótyagosan felkelek, szerencsére már minden ruhadarabomat rutinhelyen tartom, úgyhogy még ilyenkor se jelent gondot gyorsan elkészülni. Közben csekkolom az időt: lassan úgyis felkeltem volna. Mire rétegesen becsomagolva, a szemeimet már éppen kinyitva felbotorkálok a fedélzetre, indulunk is a motorossal, Jo vezet, Uta, Sascha, Rolph (mostani, harmadik utunk túravezetője, amúgy a pasas, akinek a honlapján barangolva először ismerkedtem a Spitzbergákkal, az első képösszeállításokat nézegettem Szepezden a nyáron… :-) is jönnek. Igyekszem gyorsan átkapcsolni a „hű, de szép helyen vagyunk, hű de jó kicsit eljönni a hajóról, hű, de nézzünk körbe hirtelen és lássunk-éljünk át minél többet üzemmódba, és lelkesedésemet feltornázva kémlelem a partszakaszt, ami felé tartunk. Hát nem tűnik fel semmi különös, gondoltam, biztos akkor megkerüljük ezt a félszigetet, és majd utána, utána aztán érkezik bamm, a nagy látvány. De nem, nyílegyenesen a kavicsosan semmilyen domboldal felé tartunk. Már majdnem megkérdezem a többieket, hogy felmászunk-e rá, vagy mi lesz – amikor leesik a tantusz, hogy a part előtti vízből kiemelkedő szürke tömeg bizony nem szikla, hanem egy bálna óriási teteme! Szóval kivételesen nem egy élő példányt volt alkalmunk messziről kémlelni, ahogy a gőzfelhőket a magasba pöfékeli, vagy azon izgulni, hogy sikerül-e elkapni a pillanatot, amikor farkuszonya méltóságteljesen kiemelkedik a vízből, majd a méretes, szinte nem is evilági emlős eltűnik a hullámok között, folytatva rejtélyes emlős-életét. Nem, ez a szegény ámbrás cet kifejezetten nyugodtan és egy helyben feküdt a sekély vízben (l. a fényképeken), úgyhogy a motorosról közvetlen közelről, és hosszú ideig tanulmányozhattuk az elmúlás eme átütő erejű, átmeneti (stílusosan) emlékművét. Szája nyitva, alsó állkapcsában látszanak a fogak, felül csak apró fogacskák sorakoznak. Használt gumiabroncsra emlékeztető bőre elég leharcolt állapotban, össze-vissza kaszabolták serény és éles jegesmedvekarmok és -fogak. Szeme helyén tépett szélű lyuk tátong: ezt volt a legkönnyebb kienni, meg a nyelvét, ami szintén nincs már a helyén. Kicsit furán érzem magam, ahogy lelkesen kattintgatjuk a fényképezőgépeket körülötte – mintha megszentségtelenítenénk, megzavarnánk őt a nyugodt elmúlásban. De azért felülkerekedik bennem is a kíváncsiság, alaposan megnézegetem, mert nem mindennapi látvány tényleg. Értetlenül állok az előtt, hogy a péniszét miért nem rágták már le éhes mackóseregek a nyelvével együtt, azt gondolnám, hogy hasonlóképpen ehető szerv, de láthatóan nem, mert teljes életnagyságban fityeg – természetesen erről is készül fotó, a miheztartás végett a kapitány maga tartja oda a karját, hogy meglegyen a méretarány az örökkévalóságnak (haha).

...és ez az oldala még istenes a bálnának, de amikor megkerüljük, érkezik a feketeleves: eddig mi voltunk szél fölött, most viszont megkapjuk a halál bűzös leheletét! Mit mondjak, gyomorforgató, émelyítő a telt, édeskés-keserű, mindent elárasztó illat, szerencsére eddigre már kinézelődtük magunkat, úgyhogy tovább hajózunk. Még megskubizzuk közelebbről a macikarmolásokat kedvezőbb huzatú helyről, aztán lassan visszatérünk a vidám, élményektől felfrissült vendégekkel – élettel teli hajóra. A bálnát otthagyjuk, hogy további értékes táplálékul szolgálhasson fehér bundás barátainknak; délután hosszasan figyelemmel is kísérjük majd, ahogy kettejük, egymással érdekes „nem akarlak észrevenni, de tudom hogy itt vagy, úgyhogy ennek megfelelően kavirnyálok itt a bálna körül” táncot járva bepróbálkozik a nehezen fogyasztható falatból való csemegézéssel.

Danival aztán elmerengünk szokásos esti beszélgetésünk során, hogy milyen felfoghatatlan mindez: szembesülni egyrészt azzal, hogy ilyen lény valóban létezik, nem csak a könyvben rajzolta a tehetséges és nagy fantáziával megáldott grafikus, másrészt, hogy aztán egyszer csak már nem is létezik, hanem tehetetlenül fekszik, ezzel könyörtelenül arcunkba vágva az elmúlást. Meg azért, ahogy most ezt írom, rájövök: az örök körforgást is, ahogy teste visszatér például jegesmedve formájában újra az életbe.