Szerencsére tulajdonképpen ez két nap, el is mondom mindjárt, hogy hogy is néz ez ki. A turnus utolsó előtti napjának estéjén visszaérkezünk Longyearbyenbe, ahol vagy ki tudunk kötni (ha van hely nekünk), vagy horgonyra állunk a kikötő közelében. Előbbi esetben az első dolgunk, hogy gyorsan kihordjuk az összes szemetet, ami az út alatt keletkezett, és eddig kénytelenek voltunk magunkkal hurcolni, természetesen változatos lukakban a tatfedélzeti pad alatti rekesztől a hajó gyomráig legalul. Utóbbi esetben viszont ez is a következő napra marad… a váltónap közeledtével már a megelőző napok során is igyekszünk előre dolgozni magunknak, azaz olyan teendőket elvégezni, amit kicsit előbb is lehet, és akkor legalább azzal már megvagyunk (pl. falmosás a szalonban, a folyosókon). Ami szintén van már előző naptól, az az Internet :-) mint például épp most is, mert Barentsburgban, az elhagyatott, és komplett múzeumként működő orosz bányavárosban vagyunk, innen indulunk mindjárt L.-be.

Szóval, a „changing day”-t megelőző este más, mint a többi, mert kikötőben vagyunk, így mindenki lazíthat, ihat például… kell is egy kis kikapcs, hogy rákészüljünk a másnapi iszonyatos zúzdára! A vendégek még kapnak egy reggelit elmenőre, de aztán legkésőbb 10-kor már gondoskodunk róla, hogy ne érezzék magukat kifejezetten kellemesen a fedélzeten, és betartsák a kért távozási időt. Hatalmas felfordulás kezdődik, a konyha romokban, halmokban áll a takarítós vödör, rongy, szer, kefe, miegymás… először a fedélközt rohamozzuk meg, mindenkinek megvan a feladata. A besegítő tengerészek, esetleg barátok falat mosnak, mosdókagylókat és tükröket tisztítanak, ágyat húznak, porszívóznak (a fedélzetet már valszín előző este felmosták). Az ennél egy fokkal kevésbé szerencséseknek (pl. a túravezetők, ha maradnak segíteni) a WC-k jutnak osztályrészül (nekem amúgy ez a kedvencem, de tényleg. Legutóbb ezt is nekem kelletgt csinálni a szokásos mellett), az én jussom a fürdőszobák teljes körű kivikszolása (falak, padló, szaniterek fényesítése). Mindez ugye 17-szer, mert ennyi vendégkabinunk van. Az egyik kabinban magnó és hangszóró, üvölt Elvis, vagy akárki, aki jó pörgős talpalávalóval tartja bennünk a lelket. Jana pörög, ellenőriz, feladatot oszt, pakolja a két mosó- és ugyanennyi szárítógépet (egyszerre 2 garnitúra ágyneműhuzat fér beléjük, szorozzuk csak fel… és akkor még ott vannak a lepedők, és fejenként két törölköző). 12 óra körül érkezik a kajaszállítmány, ilyenkor valaki elüvölti magát, hogy megérkezett, mindenki eldob mindent, és láncot alkotva rámoljuk be a mérhetetlen mennyiségű ládát, dobozt a következő útra elegendő mennyiségű élelmiszerrel. Amit persze nem lehet csak úgy behányni, hanem egyúttal mindent a helyére kell tenni (ez a reggeli műszakos vendéglátós és a szakács feladata legfőképp), hogy aztán egyrészt könnyen megtaláljuk, ha kell, másrészt szépen be legyen ugye sveifolva, hogy ne viselje meg az esetleges rázós időjárás a hajóban. Aztán ki-ki folytatja a félbehagyott suvickolást. 13 óra körül újabb rövid szünet, ezúttal a célból, hogy magunkba tömjünk valami izmosat – közösen ülünk le ilyenkor ebédelni a szalonban, és a babos-tojásos-krumplis disznó felett a kapitány mond egy-két visszajelzést a vendégektől, meg odaadja a borravalót. Kitaláltátok: ezután mindenki vissza, suvickolni… jó esetben 18 óra körül végzünk lent, és kicsit még szüttyögünk a szalonban, réz korlátok fényesítése, székek kiszabadítása, felmosás, ez-az… de aztán hamarosan kezdődik az a pár óra, amit egyáltalán szabadidőnek nevezhetünk az itteni heteink (többeknek inkább hosszú hónapok, háromnegyed év) során: estétől másnap délig-kettőig, amikor is az új vendégek felléphetnek a fedélzetre, mehet a bármi! Bandázás, ivászat a hajón, vagy akár a l.-i citylife-ba is bevethetik magukat az étteremre, pubra vágyók. Másnap senkinek se kell (délelőtt) órára kelnie, micsoda felszabadult érzés!

Számomra az eddigi tapasztalatok szerint ilyenkor a legvonzóbb program egy kiadós, forró zuhany, majd önfeledt heverészés, hovatovább filmnézés az ágyban! Végre nem kell számolni a kettesben töltött perceket (annyira). Aztán naaaaaagy alvás, hogy másnap 9-kor indulhassunk L.-be, netezni a bevásárlóközpontban - csak ott elég erős ahhoz, hogy feltölthessem a fényképeket, illetve elég nyugodtak a körülmények, hogy beszélgethessek is az otthoniakkal. Fura érzés amúgy, mert nehéz átkapcsolni olyan emberekkel való kommunikációra, akik nem „evilágiak”… engem ugyanis teljesen beszippantott az itt és most, ennek minden előnyével és esetleges hátrányával együtt :-) úgyhogy ebből a szempontból már tuti sikeres ez a kaland. Nade vissza a jelen írás eredeti témájához: nekem délre már a szalonban kell lennem, befejezni az előkészületeket, rendbe vágni a szalont. Eddigre már mint éhes farkasok gyülekeznek a vendégek a parton, illetve egy-két túravezető már megérkezett, a hídon hesszelnek. Kettőkor megindul a roham, cipeljük lefelé a bőröndöket, és újra átéljük, milyen élmény az „újakkal” először találkozni, még fogalmuk sincs, mi merre hány méter, esetlenül és tanácstalanul botladoznak, mindenki mindent egyszerre szeretne, csupa ismeretlen arc, mindenki minél gyorsabban szeretné megtalálni a kabinját… aztán elkezdődik az egyik kedvenc részem: Christellel minden vendéget egyenként felkeresünk, azaz odamegyünk hozzájuk, ahogy a fedélzeten téblábolnak (vagy a kapitányhoz állnak sorba, akinél adat- és betegség-egyeztetés zajlik), és fényképet készítünk róluk, amit majd kiteszünk tabló képében a szalonban (hogy mindenki láthassa, kinek mi a keresztneve, meg hol lakik), meg a konyhában (amire ráírjuk, kinek milyen különleges étel-igénye van). Ez azért jó, mert így mindenkivel lehet egy-két nyugis percre találkozni, megnézni, „megszagolgatni” őket. És persze beszédesek ezek az első benyomások, a mostani turnus leendő legkukacoskodóbb vendégét már a fotózáskor kiszúrtam :-)

Majd 16 óra körül összejön mindenki a szalonban, és a kapitány rövid (potom egyórás), ámde velős formában informálja az újoncokat a keretekről. Rendkívül fontos ez (ebben a „csoportban” is), mert így tényleg mindenki értesül az alapvető, és sokszor kontraintuitív biztonsági, viselkedési szabályokról, általános napirendről.

Ezt követően elindul a szokásos rend, 19 órakor vacsi, ki-ki a saját műszakjának megfelelően dolgozik, vagy pihen. A hajóka is elindul, mert szigorú ám az időbeosztás, nem lehet sokáig állomásozni az „úszó kikötőben”. Még ki lehet használni az Internet utolsó foszlányait, aztán ismét „elveszünk” - számunkra a fjordok, gleccserek, jéghegyek, jegesmedvék – illetve mindennapos rutin-daráló világában, számotokra pedig valszín az éterben :-) Mialatt én szorgalmasan írogatom a blogbejegyzéseket, ti pedig olvasgathatjátok. Üdv a következő „wechseltag”-ig!