A mindenekelőtt kapcsolatunk fenntartását, építését szolgáló látogatásaim során "mellesleg" azért rengeteg sok mindent láttam, tapasztaltam, tanultam a hajós életről (a közben eltelt idők során pedig a távkapcsolat működtetéséről - mindkettő igen hasznos tudás!). Be kell látnom, többedszer bizonyosodik be életem során ez a "két legyet egy csapásra"-mintázat, és eleddig jól jártam vele, bátran ajánlhatom hát!
Szóval: négyszer jártam majd' 8 hónap alatt a mesés Artemis barque fedélzetén, minden alkalommal kb. egy-másfél hetet. A már korábban kifejtett első hetet három olyan követte, amikor szokásos turnushoz csatlakoztam, azaz vendégek lakták be a hajót, akikkel kellemes körutazásokat tettünk a Balti tengeren, Németország és Dánia partvidékén. Közvetlenebbül megismerhettem tehát összesen négy vendéglátós lányt, két kapitányt és két matrózt, az állandó arcok csak az első tiszt (Párom személyében) és a hajószakács voltak. Érdeklődve kísértem figyelemmel, hogyan dolgoznak, milyen munkafolyamataik vannak, ki kihez hogyan viszonyul, kapcsolódik. Meg persze ott volt a rengeteg vendég, akik megfordultak a turnusok alatt a fedélzeten, s akik szórakoztatására irányult az egész: többekközt svájci nyugdíjasok, német fogorvosok, hogy csak két emlékezetesebb csapatot említsek. Jómagam különleges, hármas szerepet töltöttem be: az első tiszt párja, vendég, és vendéglátós is voltam. Szerencsés kombinációnak bizonyult, mert így élvezhettem a kedvesem társaságát (közvetve, amikor dolgozott, és maradéktalanul is,amikor munkája engedte), ajándékba kaptam ezt a hihetetlenül értékes nyaralás-élményt, és kipróbálhattam a vendéglátós munkát is. A lányok ugyanis örömmel vették egy plusz segítség jelenlétét, úgyhogy kaptam beosztást, és megismerkedtem a tennivalókkal: konyhai munkák (a főzésen és az étel előkészítésén kívül minden, amit egy hotelban el tudsz képzelni), takarítás, rendtartás. Mivel egyébként is szeretek a környezetemről gondoskodni, itt is szívesen tettem (Érdekes felismerés volt, hogy pusztán attól, hogy gondoskodom valakiről vagy valamiről, képes vagyok megszeretni). Kedvencem a szép rézkorlátok fényesre suvickolása volt, de megtanultam dőlő hajón (az ilyen körülmények között használhatatlan gép helyett) mosogatni és piskótát sütni (!), sört csapolni, és azt is az eszembe véstem, milyen fontos indulás előtt ellenőrizni, hogy be vannak a zárva a hűtőszekrények ajtajai... (ellenkező esetben kizuhannak az italok, ha megdől a hajó). Megtanultam, milyen fontos folyamatosan egyeztetni azokkal, akikkel egymástól függünk, mert csak így képzelhető el, hogy mindenki halad a munkájával, és nem hátráltatjuk egymást. Ezt az összezárt környezet még tisztábban megmutatja. Nincs önálló intézkedés, hősködés: állandó figyelem van, és kérdések - ha nagyon muszáj, mert a megfigyelésből valami nem volt tiszta.
Ez különösen a vitorlázás során fontos: első blikkre a laikus szemnek átláthatatlan a kötél- és vitorlarengeteg, felmérhetetlenek az erők, amik rajtuk ébrednek már kisebb szélben is. Aztán ahogy nap nap után ismétlődnek a parancsszavak, mozdulatok, lassan rááll az ember: mikor hova kell menni, melyik kötelet megfogni, mi fog történni az után stb. A kikötések, kihajózások rutinja is beépül, a hatalmas kikötőkötelek egyre kezesebben feszülnek a parthoz, majd kerekednek kényelmes fészekké indulás után a decken a munkához hosszászokó izmaink irányításával. Már én is olyan hanyag, derűs egykedvűséggel, vagy éppen kellemes feszültséggel ülök-állok a hídon, mint a legénység: végre (nagyjából) értem, mikor miért és hova néznek, mit figyelnek, jegyeznek fel. A térképek aranyos, dekoratív sormintából kezdenek jelentésteli útmutatássá válni. A furcsa, összefüggéstelennek tűnő hangok megtelnek ismerős értelemmel. Olykor már azt is értem, mit beszélnek egymás közt a hajózás ősi nyelvén a tengerészek (pedig nem tudok hollandul)!
Sok érdekes kettősség rejlik ebben az életben: a tenger szabadságot, végtelenséget sugárzó közvetlen jelenléte kontrasztban a hajó nagy, mégis egyértelműen behatárolt tereivel, ismétlődő folyamataival, ettől időtlen idejével. A vitorlázás kalandossága, ugyanakkor a folyamatok kiszámítható biztonsága (ami persze azért a személyzet szakértelmén is múlik!). Időről időre sok-sok új arc felbukkanása és akár igazi személyes találkozás lehetősége, ugyanakkor személyzetként a viszony a "mindenkori Vendéggel" szinte változatlan. Szép íve van egyébként: először mindenki idegen, megy a "tapogatózás", majd ahogy telnek a napok, gyűlik a sok közös élmény, adódik alkalom sok kellemes "small talk"-ra, vagy akár egy-egy magvasabb beszélgetésre is... végül őszinte szomorúsággal búcsúzunk sokszor, a közös kötélhúzások emlékét őrizve. Persze ezt is színezi a megkönnyebbülés (túl vagyunk egy turnuson), meg annak terhe is, hogy most jön a nagytakarítás sebtiben!!!
A kikötői élet szintén megér egy misét: a kikötés sokszor önmagában is rendkívül izgalmas, ha nehéz manőver árán fér csak be a hajó, ha mostoha az időjárás... aztán a megkönnyebbülés öröme, jöhet egy ünnepi sör, és a kötelek rendberakása, vitorlák elcsomagolása után a pihenés. Mindig van pár ismerős hajó, rég látott kedves kolléga, akivel jó lepacsizni, egymásnál vendégeskednek a hajósok ilyenkor, megy a nagy sztorizás mindenféle nyelveken. Meg persze ki kell vinni a szemetet is (bizony, ilyen prózai dolgok is történnek meseországban!), és lehet egy nagyot sétálni a kikötővároskában, meg érdemes fagyizni is, ha Dániában járunk - csak itt találkoztam eddig a cukorral felvert tojásfehérjéből készült, több ízben kapható guf(ejtsd: göf)-fel, amit a(z óriási!) gombócok tetejére kennek. Nyamiság :-)
http://blogs.denmark.dk/eatsmart/2012/07/27/hold-the-guf-or-how-to-order-a-danish-ice-cream-cone/
Így történt hát, hogy beeveztem a tallship-világba a Kedvesem farvizén. Végtelenül hálás vagyok neki ezért!
