Azért is vágytam én ezt, hogy saját közvetlen tapasztalatot szerezhessek a tengeri vitorlás életnek erről a teljesen ismeretlen világról, ami az egyik legközelebbi szerettem lételeme. Az "itthoni bázis" szerepét már kipróbáltam, megküzdöttem, kiélveztem, kitanultam - és persze rengeteget beszélgettünk az "elmenés" megéléséről vele.

Mi minden játszódhat le valakiben, aki időről időre elhagyja szeretett (!) hazáját, mert ugyanakkor valami hívja? Hogyan készül fel ezekre az utazásokra? Hogyan válik el, érzi magát a távolban, majd kapcsolódik vissza újra? Miként tud váltani az egymástól oly sok mindenben különböző életmódok között? Mi ennek a varázsa, mi a kínja? Mitől lehet rákapni erre az élményre - és hogyan lehet elengedni, ha az élet úgy hozza?

Egyelőre, úgy tűnik, beválik a módszer: jönnek az élmények, amiket eddig csak elmesélésből ismertem, illetve saját szememmel láthattam őrajta. Az útra készülődés belső folyamatára gondolok, mert most éppen ebben vagyok magam is. Először megszületett, mint fantázia, majd akarattá erősödött, feszített, voltak szinte bántóan tényszerű állapotai... de most végre elindult. Legmarkánsabb összetevője tényleg az összegzés: leltár fizikai és szellemi szinten egyaránt. Mi mindenre (tárgyakra, tevékenységekre, tulajdonságokra stb.) és mindenkire mondom, hogy az "van", az "enyém"? Mitől az? Ha itthagyom, még mindig az marad? Magammal viszem-e? Vajon tényleg szükségem van rá, mindig, minden körülmények között - vagy itt az alkalom, hogy rájöjjek, mennyi mindennel könnyebb vagyok, ha hagyom! Mit tettem meg, értem el eddig? Most kiderül, hogy mi sürgős tényleg, amit még az utazás előtt el is intézek. Perspektívát, keretet ad, jó értelemben feszesebbé teszi a mindennapokat.

A senki földjén vagyok: fizikailag, és igen praktikus előkészületi teendőimet illetően még itt - lélekben már ott, vele, a hajón, a titokzatos és az elbeszélések nyomán egyre varázslatosabbnak tűnő helyen. Hosszabb távú teendőim, szokásos céljaim félre- és rendbetéve pihennek, csakúgy, mint tárgyi javaim zsúfoltan, de rendben a szekrények mélyén. Barátkozom a bőröndnyi ruhával, amelyek teljes ruhatáramat jelentik majd hónapokig. Két szélsőség között ingázok folyvást: itt az alkalom kipróbálni a nomád stílust, ugyanazt a pulcsit nyűni hetekig! Aztán a másik pillanatban csábít a megszokott gondolat: egy nő minden körülmények között legyen képes csinosan és változatosan megjelenni... aztán a poggyász közömbösen meredő falai úgyis eldöntik végül. Meg majd a kognitív disszonancia-redukció*, haha! A pakolás során kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy egyszerűen túl sok cuccom van. Mégse tudtam a javától megválni ezúttal sem... inkább hosszan molyolok a dobozrengetegben, hogy minden cumó helyet kaphasson. (Egy példa: a tekintélyes méretű ágy alatti tér megoszlása: 1 ruhászsáknyi férfi ruha, 2 nagy doboz férfi cipő - 4 zsák női ruha!)

Még egy kettősség: egyre valószerűtlenebbnek tetszik az ismerős, szeretett környezet, ami körülvesz. Mintha már ott lennék, amire készülök - pedig azt se tudom, milyen lesz!!! Ugyanakkor már most kellemes, hálás nosztalgiát érzek az itthoni dolgok látványára.

*automatikusan felértékelem majd, amit magammal vittem, és le, amit itthon hagytam.